Olvastam a napokban, hogy a Momentum is előállt a "jól bevált" közhellyel: "nincs szolidaritás a jobboldalon, nincs pozitív nemzetkép a baloldalon". Ez nagyjából az említett két oldal nemzetközileg elfogadott legközhelyszerűbb definíciója. Én is valami ilyesmit mondnék a hatéves gyerekemnek, ha megkérdezné, hogy mi is ez az egész bal-jobb mánia, ha a kis osztálytárs, Elődke, azzal jön az iskolába, hogy ő jobboldali, mert barantázik, meg utálja a zsidókat (a kissé skatulyázó megjegyzésen nem illik felháborodni, ez már egy PC mentes világ!). Talán inkább valahogy így mondanám: "elvileg, amikor régen kialakult ez a baloldal - jobboldal dolog, a jobboldal volt az, aki az embercsoportok, tehát közösségek erejében leginkább hitt, és ezek közül legfontosabb volt a nemzet, míg a baloldaliak a szegény embereken akartak segíteni, meg azt akarták, hogy az emberek úgy általában jól éljenek".
Ma nem az a kérdés a magyar politikában (de a világpolitikában is egyre kevésbé), hogy ki hogyan viszonyul a közösségekhez, vagy az általános népjóléthez. A szektásság áll ellentétben a közpolitikai - mint nem személyi politikai - felfogással. Csábító a gondolat, hogy a szektásságot a jobboldallal, a közpolitikai (mint oktatás, egészségügy, a "mégis, hogyan éljünk" kérdések tárgyalása) felfogást a baloldallal azonosítsuk. Akkor azonban nehéz kezdeni valamit az olyan jelenségekkel, mint a magyar nemzet jólétéért a szektával szembeszálló, magukat jobboldalinak valló közgazdászok, vagy a hűségszavazatokra apelláló, véleményét gyakran változtató populista, mégis baloldalinak tartott Robert Fico.
Bár tudom, hogy a történelem előtti időkről nagyon keveset tudunk, de mégis, más emberszabásúak megfigyeléséből, régészeti leletekből, ma élő természeti népek tanulmányozása alapján úgy tűnik, hogy az emberek hosszú-hosszú év százezredeken keresztül kis gyűjtögető (esetleg vadászó) csoportokban éltek, és ezekben a kolóniákban nagyon fontos (egzisztenciális kérdés) volt a tagok egymáshoz való viszonyulása, a csoporttagok között meglévő kapcsolatokban való eligazodás. Ezeknek a kommunáknak voltak vezérei ("alfahím"), bennük kialakult egy hierarchia. Ennek a szektás viselkedésnek, hogy a vezér szavára egy pillanat alatt képesek vagyunk megváltoztatni a közpolitikáról - tehát az életünkről! - vallott felfogásunkat, a hosszú-hosszú évek alatt lehetősége volt tehát akár a génjeinkbe is beleivódni. Ugyanis az élt túl, aki el tudta foglalni a helyét a rangsorban.
Ezért sodródik ma a szekta-Fidesz retorikája szerint "baloldalra" az, aki következetes a közpolitikai állásfoglalásaiban - például, ha tíz éve hazaárulásnak tartotta a Déli Áramlat megépítését, akkor most is így vélekedik, amennyiben az orosz terjeszkedő politika azóta nem változott meg (márpedig, nem változott meg). Egyes politikai csoportok (általában szélsőjobboldaliak) még ezt a szektásságot is megpróbálják valamiféle "hűség" címszó alatt pozitív színben beállítani. A személyi kultusz azonban rossz dolog, nem visz minket előrébb, valószínűleg egy rossz genetikai rögzülés eredménye, a politikusok dolga a közpolitikával való foglalkozás lenne. A személyi politika izgalmasnak tűnik, ha valaki háborús játékokkal, és állandó pletykálkodást hallgatva nőtt fel, de nincs tartalma a jólét szempontjából. A miniszter szó eredeti jelentését - szolga - is elfelejtjük lassan. Ezért haragszom akkor is, amikor egyesek a "baloldali megváltót" várják. Abszolút egyetértek az LMP elnök nélküli, majd több elnökös belső vezetési stratégiájával, legalább szimbolikus szinten, de sajnos lehetséges, hogy tényleg alapvetően mond ellent az emberi természetnek. Azért én szeretek bizakodni!
Kis bibliai kitekintés:
A krisztusi értelemben vett, eredeti kereszténységtől - tehát, definíció szerint a kereszténységtől - távol áll a szektásság, a személyi politika. Annak idején a zsidók azt várták Jézustól, hogy legyen az a király, aki felszabadítja őket a római uralom alól. Őt emberi természete szerint megkísértette a pusztában a Sátán - azt sugallta, hogy tegyen úgy. Jézus azonban nem akart ilyen király lenni, emberéletek árán, inkább elfogadta a töviskoronát, és a csalódott nép, amely nem egész egy héttel Nagypéntek előtt hozsannát kiáltott, keresztre feszíttette. Vajon mit tennének a Mandiner, a Kurucinfó kommentelői, ha egy ígéretesnek gondolt politikus, vezető, tanító a Gellért hegyen sírna, mert Budapestet elfoglalják majd az amerikaiak, és itt kő kövön nem marad, de ez ellen nincs mit tenni? Egyébként is, adjátok meg Brüsszelnek, ami Brüsszelé? Keresztre nem feszítenék, de leszednék róla a keresztvizet, az biztos. Pedig így nagyobb király lett Jézusból, mint amilyen a Földön valaha is lehetett volna, sokkal nagyobb, mint Nagy Sándor.
