Olvasom ezt a cikket a 24.hu-n: "Mit tegyünk, ha az apósunk Soros-bérencezni kezd az ünnepi asztalnál". A leírt esetek az ünnepi asztal körül, az asztalt körüllengő Soros és Orbán-fantomok, a migránssimogatózás és liberálfasisztázás sokunknak ismerős lehet: a téma karácsony környékén is gyakran előjött az internetes sajtóban. A cikk utolsó, kiemelt mondata egy Kurt Vonnegut idézet: "Az Isten szerelmére, csak legyél jó ember!", de engem nagyon nyugtalanít, hogy mi vezetett ide, hogy ennyire eltérően látjuk a történelmet és a jelen politikáját, bár ennek taglalása valószínűleg jóval meghaladná egy blogbejegyzés méreteit. Sok mindent megvilágít a problémakörrel kapcsolatban Kabai Domokos Lajos mai remek írása. A  24.hu-s cikkel kapcsolatban többek között ez a bekezdés nyugtalanított:

"Balázs akkor ébredt rá, hogy mennyire a saját buborékából szemléli ő is a világot, amikor az apjával játékból szerepet cseréltek, és neki pozitívumokat, míg az apjának negatívumokat kellett mondania a Fideszről. „Egyetlen egyet tudtam mondani, a dohányzás visszaszorítását, miközben én is tisztában vagyok vele, az lehetetlen, hogy nyolc év alatt egy kormánynak ne legyenek jó döntései is.” "

Nos, én azt gondolom, hogy nem élek véleménybuborékban. Az ismerőseim nagy része szimpátiával, de semmiképpen sem ellenszenvvel fordult az elmúlt nyolc év kormányzása felé (azért van, akinek változik a véleménye ez ügyben). Kezdetben én magam is Fidesz-szimpatizáns voltam. És ma is eljut hozzám a kormánypropaganda: a szomszéd szobából sokszor a "közszolgálati" tévé adásait hallom, a barátaimmal, rokonaimmal rendszeresen megbeszélem a közéleti eseményeket, akik legtöbb esetben a kormány álláspontját tolmácsolják. 

Így én Balázzsal ellentétben a dohányzás visszaszorításán kívül egyéb pozitívumokat is meg tudok említeni a Fidesz-kormányzással kapcsolatban. A rezsicsökkentés indokolt volt: a gazdagabb nyugat-európai országokban oktalanul alacsonyabb volt a rezsiköltség, mint nálunk, most egyébként újra itt lenne az ideje egynek (az erre épített öntömjénező és végtelenségig egyszerűsített kampány annál ellenszenvesebb volt). A közmunka jó ötlet, és bizony, megoldás volt két, súlyos problémakörre: a munkanélküliségre és a mélyszegénységben élő vidéki rétegek egyre erőteljesebb leszakadására (nem, nem az öncenzúra akadályozott abban, hogy cigánykérdést írjak, hanem az, hogy tudom, hogy mélyszegénységben nem csak cigányok élnek, a megfogalmazás így tehát pontosabb volt). Pozitívum a munkahelyteremtés: a választás után sokan kinevették Orbánt, hogy egymillió új munkahelyet fog teremteni, most lassan itt az ideje visszatérni a kérdésre: nem hazudott, bár a körülmények a kezére játszottak, de a nevetgélés és a hazugozás korai volt. Tényleg nem a korábbi kormányok "ígérünk, azután nem tartjuk be" taktikájára épült a Fidesz 2010 utáni választási stratégiája, hanem leginkább arra, hogy nem ígértek semmit és nem is hirdettek semmit. És egyes problémakörök tekintetében jól kormányoztak.

A negyedik fontos téma, amiben egyet lehetett érteni a Fidesszel, azok közül, ami eszembe jut: a bevándorlás kérdése volt. Egy ország tartassa be a törvényeit. Beszélhet az identitásáról: kik vagyunk mi, mi tesz minket magyarrá. Lehet-e integrálni adott bevándorlókat, ha igen, kiket, ha nem, miért. Mekkora az a tömeg, amit integrálni tudunk: a néhány száz fő, amit a kvóta jelentett volna, probléma-e vajon? De, ha nem ez a valódi nehézség (bár sokan voltak a Fideszre szavazók között, akik szerint igen, mégis elnézték kedvenc pártjuknak ugyanennyi bevándorló betelepítését, amikor az kiszivárgott, és a kötvényprogramot is - ők vajon felelősen hoztak döntést a szavazásnál, amikor egy ilyen önellentmondást nem vettek figyelembe? Ez demokrácia, felelős döntéshozatal?), akkor bizony az szerintem is megfontolandó, hogy ha nem tartatjuk be a törvényeinket, megengedjük az illegális bevándorlást, akkor az vonzerőt jelenthet újabb potenciális törvénysértők számára. És helyes, hogy ez a kérdés az európai diszkusszió fókuszába került - Orbánéknak is köszönhetően - mivel így nagyon sok kibeszéletlen problémát tárgyalt végig az európai közvélemény (ez talán pozitív fejlemény: ha megbeszélünk valamit, tudatosítjuk azt, feszültséget oldunk). A kerítés pedig egy válasz egy felmerülő problémára. Természetesen az erre épített gyűlöletkampány, az illegális és legális bevándorlók keverése, a "mi bevándorlónk jó bevándorló" fideszes elvének titokban tartása, az EU-Arab megegyezés megvétózása a politikai feszültség mindenáron való fenntartásának érdekében, annál ellenszenvesebb. Ennyit a pozitívumokról (lenne még néhány - nyolc év alatt összejön egy pár). A felsoroltak a Fidesz-kormányzás legemlékezetesebb mozzanatai, akkor - lehetne mondani - miért is nem vagyok én fideszes? 

Mert ennél vannak sokkal fontosabb témák is a kormányzás tekintetében. A cinikus, törvénybe ütköző, ostoba, felelőtlen döntéseket, ügyeket a végtelenségig lehetne sorolni, talán majd egy másik posztban (néha az az érzésem, főleg választás előtt, hogy érdemes volna összeszedni egyszer az elmúlt évek összes ügyét, mert ha csak egy-egy, éppen aktuális jelenséggel foglalkozunk, mint például mostanában a tényleg felháborító túlóratörvénnyel, akkor azt hihetik azok, akiket meg akarunk győzni, hogy több érvünk nincsen). Az összes ilyen ügynek azonban két dolog az esszenciája: az Orbán-kormány politikája emberellenes, és a külpolitikája téves, ártalmas az ország számára. Bevezették a Humán Erőforrások Minisztériumát, és azóta is következetesen tartják magukat az emberellenes, a humánumot mélységesen lenéző politikájukat. Ez mutatkozik meg az egészségügyhöz és oktatáshoz, kutatómunkához való hozzáállásukban. Ebben a világképben az emberek robotok (humán erőforrás), és szavazógépek. A mélységes lenézés árad felénk a Habony-művek felől.

A külpolitikánkat szintén elrontottnak tartom a vétókkal, behívatásokkal, kikérésekkel, folyton az önbizalomhiányt kompenzáló streetfighterkedésekkel (ami persze mind játék a szavazók számára). Illetve persze az orosz függéssel. Tamás Gáspár Miklósnak: nem vagyok ruszofób, az orosz nép történelmi, földrajzi helyzetéből, - most éppen a Szovjetunió szétesése után megszületett földrajzi, gazdasági és katonai stratégiai helyzetből - következő tragédiájának tartom, hogy rendszeresen belecsúsznak valami embertelen rezsimbe - ez a mostani messze nem is annyira szörnyű, mint a korábbiak (reméljük, nem is lesz), de ahhoz elég, hogy Magyarországra rávesse hatalmas árnyékát. E két dolog elég ahhoz, hogy azt gondoljam, nagy árat megér, hogy megszabaduljunk Orbánéktól. Nem a véleménybuborék miatt van, és ez nem a migránsokról szól, bár kormányoldalról szeretnék, hogy minden arról szóljon.

Amikor a 24.hu-s cikkben Balázs így szól: "Hogy olyan egyszerű állításokban sem tudunk közös nevezőre jutni, hogy egy hajléktalanokat gyalázó címlap helytelen dolog?", akkor az az érzésem, hogy a humanista politikát tekintve nem tudunk közös nevezőre jutni. A törvény betartatása a migránsokkal: helyes dolog, ebben a legtöbben egyetértünk. De néha úgy tűnik az ilyen ünnepi beszélgetésekkor, hogy az elemi gyűlölet nyilvánul meg a migránsozás által. Hiszen a lakosság nagy része egyetért azzal, hogy a törvényt be kell tartatni. Viszont sokan nem gondoljuk, hogy a tengerbe kéne őket lőni. Vagy a tranzitzónában éheztetni őket. Akkor sorosbérencek vagyunk? Kizárásos alapon csak azért tarthatnak annak minket, mert nem gyűlölünk eléggé, hiszen az illegális bevándorlást mi sem támogatjuk. A Fidesz-szavazók egy részének igenis szimpatikus az antihumanista beszéd. Ezzel pedig semmilyen szinten nem tudok azonosulni. Az alapoknál kezdődik a félreértés.

Tényleg ne legyünk tehát igazságtalanok. Én Egervári Sándorról is azt állítottam, hogy vannak érdemei a magyar válogatott szövetségi kapitányaként az 1-8 és 0-3-mal együtt. Nem ő volt az utóbbi évtizedek legrosszabb szövetségi kapitánya. De a teljes kép borzasztó. Így Orbánékkal se legyünk igazságtalanok: hoztak jó döntéseket. Ilyen szempontból "középebben állok" a politikai palettán, mint a cikkben említett Balázs. Azonban az antihumanista politikát és a rossz külpolitikát nem tudom elfogadni. Az árokbetemetés, mint jelszó is egy ideje mindig középről vagy "baloldalról" hangzik el, viszont Orbánéknak lett volna lehetőségük megvalósítani 2010 után, nem éltek vele, nagyon nem. Attól tartok, hogy politikájuk lényege az árokásás. Lehet, hogy cikkben említett Fidesz-szavazók, Vonneguttal szólva, jó emberek, de rossz politika mellett állnak ki.  Szerintem kimondható: rossz, nincs mit megérteni rajta. Sajnos a társadalmunk tele van gyűlölettel és frusztrációval. Vajon van értelme a további vitának, ha ennyire különböznek az alapállások? Jó kérdés, még magamnak sem tudtam megválaszolni.

Réges-régen, a feudalizmusban egy-egy politikai egység, egy-egy politikai akarat egy-egy személy mögött, annak védelmében, az ő akaratát megvalósítva jött létre, attól függetlenül, hogy az illetőt királynak, földesúrnak, császárnak, szultánnak hívták. Az emberi psziché elrendeződésének megfelelően szerveződtek az ilyen - tehát feudális - közösségek, társadalmak. A feudalizmus kívülről nézve teljesen logikus, a boszorkányüldözés, a keresztes háborúk és a többi furcsa dolog csak akkor tűnik logikátlannak, ha a mai eszünkkel akarunk belehelyezkedni egy-egy akkor élt személy helyzetébe. Ezek mind a hatalmi logika fenntartását szolgálták. Az ideológiák (igen, akkor is léteztek ideológiák!), amelyek a cselekvések mögött voltak - így a keresztény tanításokból levezetett boszorkányellenesség, a hatalom isteni eredetére vonatkozó tanítás, vagy éppen Jeruzsálem szent városának visszavétele a muszlim ördögöktől - mind-mind az illető uralkodó hatalmi érdekeit szolgálták. Egy-egy politikai közösséghez tartozott egy uralkodó (tehát az akarat valódi megtestesítője), és egy ideológia, amely a közösség összetartását célozta, és felhatalmazást adott a politikai cselekvéshez. Ez eddig nem több, mint szimpla marxizmus, Marxnak ebben igaza volt. Narancs farok: igaz, amikor Marxra hivatkozva léptek fel egyesek a "reakciós" rendszerek - így a feudalizmus - ellenében is, a bolsevikok nem tudták megváltoztatni az emberi pszichét, így óriási károkat okoztak - ez természetesen igaz.

Amikor felismerték, jobb helyeken a tizennyolcadik század vége környékén, hogy a feudalizmus csak egy a lehetséges közösségirányítási (tehát politikai) formák közül, és "felakasztották a királyokat",valamivel helyettesíteni kellett az uralkodót. A felvilágosodás a nemzetet, a közösséget, a "mi magunk"-at ajánlotta erre a szerepre. Egyszerű, logikus megoldás: nem sokat kell változtatni a feudalizmuson, továbbra is az emberi pszichéhez illő rendszer jön létre. Az ideológiák, az azokból levezetett politikai akaratok rendszere maradhat - hiszen maga a felvilágosodás is tele van ideológiákkal - legfeljebb újakra cseréljük őket. Viszont az őket megtestesítő személyt, az uralkodót valami másra kell cserélni - mivel az ideológiából levezetett cselekvési terv a "mi" akaratunk, tehát legyen a megtestesítő a "mi", tehát a nép. Az egy országban élő emberek közössége, akiket a közös elvek tesznek közösséggé, nemzetté. Figyeljük meg jól: van itt egy előfeltételezés, ami nem feltétlenül igaz. Először is előfordulhat, hogy egy országban élünk, és mégsem követünk azonos elveket, ideológiákat, akaratot.  Másodszor, attól, hogy különböző országokban élünk, gondolkozhatunk hasonlóan, akár közelebb is lehet az akaratunk, ideológiánk egymáséhoz, mint valakivel, akivel azonos országban élünk. Ez a két eset kezdi ki a nacionalista ideológiát, a nemzet fogalmának definíciójánál fogva. Lesznek, akik inkább az "uralkodóhoz" - az országon belül élők akaratához, az azt végrehajtó kormányhoz, az általuk fontosnak tartott szimbólumokhoz hűségesek, mások pedig az ideológiában, az elvekben, a közös akaratban látják megtestesülni a hazát - "ott vagyok otthon, ahol a hazám értékeit vallják".

Ez nem jelent problémát, amikor radikálisan eltérő kultúrával rendelkező országokról beszélünk: a bennük élők akaratai demokratikus döntéshozatal révén megtestesülhetnek az országok politikai akarataiként - az értékek, elvek, akaratok, cselekvési tervek az országhatárokkal együtt változnak. Viszont, ha azonos, vagy közel megegyező kultúrájú országokról beszélünk, akkor kezd eltérni a fentebbi két eset. Lesznek, akik a történelem által definiált országhatárokon belül élő embereket tekintik a saját közösségüknek, és lesznek, akik az elvbarátaikat, mondhatjuk, elvtársaikat a világ bármely pontjáról. Magyarországon, úgy hozta a történelem, az előbbieket "jobboldaliaknak", az utóbbiakat "baloldaliaknak" szokás nevezni. Ennek semmi köze ahhoz, hogy valaki például konzervatív-e, vagy sem, hiszen elképzelhető, hogy más országokban a saját elveihez hasonló cselekvési terveket valló embereket könnyebben talál majd, mint amilyeneket a saját országának demokratikus döntései mutatnak, így konzervatív létére a népítélet azt mondja majd ki róla, hogy "balos".  Vagy államelvű létére több támogatót talál otthon, mint külföldön, így "jobbos"-nak fogják nevezni.

Ha a fenti két eset közötti különbözőség nagyon látványossá válik, azaz némely országok kultúrái egy adott technológiai-történelmi közegben nagyon hasonlóakká válnak, az problémákat okozhat. Azok, aki azt tapasztalják, hogy a közel eső kultúrájú országokban több az elvbarátjuk, mint otthon ( - a "balosok"), frusztrálódhatnak attól, hogy a "jobbosok" - saját haza-definíciójuk alapján mondhatni jogosan, persze a szót nem megfelelően használva - hazaárulónak titulálják őket. Ehhez az ítélethozatalhoz nincs szükség genetikai, vagy akár nyelvi haza-definícióra sem, elég a politikai nemzetbe vetett hit, tehát, hogy az országhatárokon belül élők demokratikus akaratának a hazaszeretet lelkesedésével kell alávetniük magukat az ott élőknek. A hazaárulózók tehát még csak nem is feltétlenül rasszisták, antiszemiták (azért vannak köztük olyanok is) - csak arrogánsak. És a "balosok" annyira hisznek saját alapelveikben, hogy nehezen tudják elképzelni, hogy azokat is ki lehet dobni. Mint Parti Nagy Lajos: "Persze, hogy van, hisz’ én is a része voltam az elmúlt harminc évnek, a s bizonyos alapértékek meglétét evidensnek hittem: szabadság, szabad akarat, tolerancia, demokrácia."  A probléma valójában annyi, hogy az egyik oldalt az "árulás" - tehát a szerintük értetlen, szembeszegülő, korábbi alapelvekre (amiben a "jobbosok" esetleg külső hatalmak akaratát látják) hivatkozó, "hisztis" reakció - bosszantja, a "balosokat" pedig az arrogancia - a másik oldal értetlensége, érzéketlensége a humanista alapelvekkel kapcsolatban. Ezt viszont sokan, akik frusztrálódtak, nem tudják megfogalmazni, így inkább kulturális különbségeket kezdenek el gyártani - egyes "balosok" a saját iskolázottságukkal, és a másik vélt alacsonyabb végzettségével, társadalmi hátterével, vidékiségével, "proliságával", pelenkadobálásával magyarázzák a jelenséget. Egyes jobbosok zsidózással válaszolnak. Mások saját maguk számára a városi értelmiségétől eltérő kultúrát gyártanak - Kurultájjal, barantával, betyárokkal, pálinkával, disznóvágással, vagy bármivel - bármiből lehet ugyanis a kultúrharcban szerepet kapó szimbólum, akármi is volt korábban a jelentése, akárki használta is - még akkor is, ha a kereszt és a sámánizmus, vagy a katolicizmus és a migránsgyűlölet egymásnak ellentmondanak. Sajnos a kultúrharc melletti kiállásával Magyarország miniszterelnöke is erre az útra lépett (persze, már korábban is ezen járt).

Bevallom, én jelenleg azok közé tartozom, akik jobban egyet tudok érteni az enyémmel nagyon hasonló kultúrájú népek demokratikus döntésével, mint a sajátoméval, tehát "balos" vagyok. És rettenetesen bosszant az arrogancia és a cinizmus. De ha elméleteket kezdenék gyártani vélt kulturális ellentétekről, figyelmeztetem magamat, hogy ez nem helyes út - ugyanis nem az igazság felé tart, hanem frusztrációt vezet le. Másoknak is ezt tanácsolom.

Tusnádfürdőn szinte minden napra jutott egy Orbán. Orbán János Dénes, majd Orbán Gáspár, végül Orbán Viktor. Nagy volt a felhajtás körülöttük, ők kapták a legnagyobb médiafigyelmet. Pedig annyira okosakat nem mondtak: János Dénes például rájött, hogy még mindig túl nagy a liberális túlsúly a kultúrpolitikában, szerinte a jobboldali kormány nem elég bátor. 

Gáspár kicsit kilóg a sorból, mivel az ő esetében az amerikai típusú térítés műfajához tartozik a közhelyparádé, egyébként is, talán nem ártott senkinek azzal, amit mondott. Nem feltétlenül értek egyet azokkal, akik kritizálják őt, hogy keresztény emberként nem bírálja édesapja politikáját, ez nem éppen az ő feladata volna, megtehetnék helyette sokan mások az egyházak berkeiből (egyesek meg is teszik). Persze szerencsés ember, hogy ekkora médiafigyelmet kap térítő tevékenységéhez.

Viktor pedig ismét előjött egy rakás közhellyel, amire elemzők, újságírók, bloggerek (igen, most épp én magam is) vetették rá magukat, mintha maga Einstein szólt volna hozzánk. Igazat adott a pár nappal korábban szóló János Dénesnek: a kultúrát szerinte is politikai eszközökkel kellene "megtisztítani", kultúrharc következik. Mindenki tudta eddig is, hogy a miniszterelnök és körei nem szeretik a hatvannyolcasokat és a liberálisokat, az ellenségkép-gyártást viszont annál jobban. Az újdonság csak annyi, hogy most éppen a kultúra támogatásából akarnak még több pénzt lenyúlni, és hogy a habonyi propaganda talált egy új ellenségképet. Amúgy összebeszélhettek: Orbán János Dénes a vitában igazi habonyi cinizmussal verte vissza a hasznos idiótának tűnő, de mégis magán némi civilizált mázt meghagyó, és az orbáni-habonyi cinikus politika lényegét talán nem teljesen értő L. Simon fejtegetését: 

"L. Simon: Én is az ELTÉ-n végeztem, és tudom ki az a Kányádi, és barátaim is tanítanak ott most. Néha belülről is meg kellene nézni, és nem felülni ilyen ócska toposzoknak. Akkor lesznek Kányádinak olvasói, ha mi megmaradunk magyarnak. Ezért kell kurzust építeni a negyedik Orbán-kormánynak.

OJD (csípősen): Lacikám, ne haragudjál, a miniszterelnök úr feladata ezt elmondani majd szombaton. Mi itt a kultúráról beszélünk."

És a miniszterelnök úr szombaton tényleg OJD álláspontja mellett állt ki.

A három Orbán gondolataiban közös a nagy médiafigyelem és a közhelyparádé. Az, hogy külföldről (ez esetben elsősorban épp az Egyesült Államokból) importált "gondolati rendszereket" (alt-right, anti-polkorrektség, evangelizációs csoportok) akarnak lenyomni a torkunkon, mintha ezek rendkívül eredetiek lennének. Piros pirulába csomagolják a placebót. Az Orbánok álláspontjai egy nagy, minden jel szerint nemzetek feletti trendbe illeszkednek (amint azt a miniszterelnök ugyanitt ki is fejtette), amelynek értelmében talán egy központi agy (egyre inkább bebizonyosodni látszik, hogy az amerikai választásokba az oroszok rendszeresen be akarnak avatkozni - ezt onnan tudjuk, hogy arrafelé még rendesen működnek a titkosszolgálatok az "emberek hülyék és mindent bevesznek" elv értelmében tömeggyártja ezeket a piros színű placebókat, Trumpok, Orbánok, Putyinok, Conték játsszák a főhatalom szerepét. Mindezt azért, hogy a buliba korán beszállók (e világméretű vállalkozás "részvényesei" - mint amilyen OJD is) a hatalom birtokosai maradhassanak. Tisztelet az esetleges kivételnek, ha az amerikai típusú evangelizáció esetleg jószándékúnak bizonyulna.

Az eredmény rendkívül meglepett, nagyon örültem neki, azt hittem, hogy sokkal alacsonyabb lesz a részvétel, és az egyes ellenzéki pártokkal szimpatizálók - ilyen-olyan indokokkal - nem lesznek hajlandóak Márki-Zay Péterre szavazni. Sok helyen láthattuk a 2014-es és a 2018-as hódmezővásárhelyi polgármester-választás eredményeinek összehasonlítását, például az Indexen, ami hasznos, és természetes (mivel mégiscsak polgármester-választás történt most), de sehol nem láttam a 2014-es országgyűlési, és a mostani polgármester-választás eredményeinek összevetését. Pedig a mostani hódmezővásárhelyi választás részvételi adatai inkább egy országgyűlési választáséra emlékeztetnek - gondolom, a következő parlamenti választás közelsége és a felfokozott kampány miatt. Így kiszámoltam a 2014-es országgyűlési választás összesített eredményeit Hódmezővásárhelyre, az NVI adatai alapján: akkor 10147-en szavaztak Lázár Jánosra, most 9468-an a Fidesz jelöltjére. Akkor 13012-en szavaztak az összes ellenzéki jelöltre együttesen, most 13277-en. Akkor 43,81%-ot ért el Lázár (ami nagyon hasonló a Fidesz egész országra vonatkozó listás eredményéhez), most Hegedűs 41, 63%-ot, 2%-kal kevesebbet. Ezekből az adatokból az is látszik, hogy a két választáson a részvételi adatok csaknem megegyeznek. 

Lehetne mondani, hogy nem is olyan sok az a 2%, de éppen ilyen támogatottságnál jelent csupán egy-két százalék elvesztése is jelentős elveszített mandátumszámot a Fidesznek: a 44%-os eredmény a legutóbb kétharmadot eredményezett nekik, míg körülbelül 37%-nál - még a jelenlegi (2014-eshez hasonló) aprózódott ellenzék mellett is - az abszolút többségüket is elveszíthetnék a parlamentben. Arról nem is beszélve, hogy ezek után az sem biztos, hogy fel lesz aprózódva az ellenzék, és hogy a közvélemény-kutatásoknak hinni lehet (ha igaz az, amit Török Gábor állít: hogy nem nyilvánosság számára készített közvélemény-kutatások Hegedűs 60%-os győzelmét jósolták, országos kutatásokon pedig biztosan születtek hasonló eredmények - ez 20%-os tévedés lenne!). Azon is érdemes elgondolkodni, hogy 2014 óta nem tudott a Fidesz igazán fontos demokratikus megmérettetésen általa kívánt eredményt elérni (Veszprém, Tapolca, migráns-népszavazás, olimpiai aláírásgyűjtés és most Hódmezővásárhely). Ráadásul nemcsak amellett lehet érvelni, hogy a Fidesz az országgyűlési választáson jobb eredményt fog elérni, mint most Hódmezővásárhelyen (tehát, mint 41,63%-ot) - hanem amellett is, hogy rosszabbat. Összeszedtem a legfontosabbakat - pro és kontra.

A Fidesz jobb eredményt ér el az országgyűlési választásokon, mint a mostani 41, 63%, mert:

-Mostanra még nem járatták csúcsra a gyűlöletkampányt, a java még csak most következik, és a média nagy része az ő kezükben van.

-Mert a hódmezővásárhelyi helyzet alapvetően kedvezőtlenebb volt számukra az országosnál: rossz jelöltet állítottak, bezavart az Elios-ügy, és Márki-Zay Péter személyében a jobboldali, ám a Fideszből kiábrándult szavazók számára is elfogadható jelölt indult.

-Mert az ellenzék nem fogja tudni országosan megteremteni azt a hangulatot, amit most Hódmezővásárhelyen sikerült

-Mert, bár a nagyvárosokban (Hódmezővásárhelyet is ide számítom, bár lényegesen jobban reprezentálja demográfiai szempontból is az ország lakosságát, mint például egy budapesti körzet) a Fidesz veszített népszerűségéből az elmúlt négy évben, a falvakban növekedett a támogatottsága.

A Fidesz rosszabb eredményt ér el az országgyűlési választásokon, mint a mostani 41, 63%, mert:

-Hódmezővásárhelyen sokakat visszatarthatott a Márki-Zay Péterre való szavazástól, hogy az övén kívül más - akár teljesen ellentétes világképpel bíró - ellenzéki párt is támogatja. Ez a probléma a jelenlegi helyzet szerint az országgyűlési választáson nem fog felmerülni, a listás szavazásnál pedig biztosan nem (leszámítva a szegény Párbeszéd szavazókat).

-Mert Hódmezővásárhelyen, a részvételi adatok, és a kampánytémák szerint valószínűsíthetően a választópolgárok az egész országra vonatkozó kérdések tekintetében nyilvánítottak véleményt. Mi lesz itt, ha tényleg az lesz a kérdés, hogy ki vezesse az országot?

Illetve, ha mégis megvalósulna az a sokak által áhított forgatókönyv, hogy egy-egy fideszes jelölttel (27-et leszámítva) minden körzetben csupán egy-egy ellenzéki állna szemben, akkor a fideszes abszolút többség határát akár a jelenlegi, körülbelül 37%-osról (ez zéró átszavazási hajlandóság esetén áll fent - az átszavazási hajlandóság függvényében fölfelé módosulhat) akár 47%-ra lehetne feltornázni. Ez a tegnapi eredmény ismeretében egyáltalán nem tűnik lehetetlennek. Igaz, a jobbikos szavazók kisebb mértékben fognak leszavazni mondjuk a DK-s jelöltre, és a DK-sok a jobbikosra, mind most a szimpatikus Márki-Zay Péterre, ez csökkentheti az ellenzéki listák és különösen az ellenzéki jelöltek népszerűségét. Mindenesetre, az is csoda, hogy most komolyan felmerülhet a fideszes abszolút többség elveszítésének lehetősége. 

Készítettem egy Excel-munkafüzetet, amelynek első lapján a közvélemény-kutatási eredmények, és a saját prognózisom alapján ismerhetjük meg az olasz pártok támogatottságát. A második lap a koalíciókötések esélyeit tartalmazza: zölddel az az esetet jelölöm, amikor a két párt között könnyen születhet koalíciós megállapodás, sárgával azt, amikor a két párt között nehezen, speciális feltételek teljesülése esetén lehet szó erről, pirossal azt, amikor koalíció születése nem valószínű, de egy-egy törvény megszavazása céljából elképzelhető együttműködés, feketével azt, amikor kizárható az együttműködés a két párt között. 

Ezek alapján elsősorban két lehetőséget érdemes latolgatni elsősorban: a nagykoalícióét (valószínűleg a Renzi-féle Demokratikus Párt vezetésével, és a Berlusconi-féle Hajrá Olaszországgal, esetleg egyéb, kisebb pártokkal), illetve a jobbközép koalícióét, a Forza Italia (Hajrá Olaszország), vezetésével, a Lega Norddal (Északi Liga), és egyéb, kisebb pártokkal, a jobbközép választási együttműködés folytatásaként. Utóbbi a jobbközép választási együttműködés 40-42% fölötti győzelmekor, előbbi ennél gyengébb szerepésük esetén várható. 

A Partito Democratico vezette koalíció valószínűleg a jelenlegi kormány jelenlegi (a korábbinál szigorúbb) menekültpolitikáját folytatná, a jelenlegi belügyminiszter vezetésével. A Forza Italia és Berlusconi ennél szigorúbbnak ígéri magát: repülővel küldené haza az érkezőket, csak nem tudni, hová (hiszen nem létezik megállapodás a kiindulási "országokkal").

Ha valaki gúnyolódni akar velünk, liberálisokkal, akkor elő szokott kerülni az az érv, hogy "de hát ti nem is vagytok toleránsok, mert nem toleráljátok a...." A ... helyére rengeteg minden helyettesíthető, általában törvénybe ütköző, antiszociális tevékenységeket szoktak itt említeni, mint a holokauszttagadás, félkatonai szervezetek alapítása, fegyverrel való visszaélés, Pride fesztiválok dobálása. Hogy ezeket nem szeretjük, azt nevezik troll körökben "liberálfasizmusnak". Az érv első hallásra (de tényleg csak arra) logikusan hangozhat: ezek toleranciát hirdetnek, pedig mindent azért ők sem tolerálnak. Úgyhogy érdemes ezt tisztázni.

Ha a toleranciát tolerálom, az tolerancia. Ha az intoleranciát tolerálom (engedményeket teszek, amikor nem kellene, pl. Chamberlain így tett), az bizony intolerancia. Ha intoleráns vagyok a toleranciával szemben (pl. menekült-segítő NGO-kat vegzálok), az intolerancia. Ha intoleráns vagyok az intoleranciával szemben (mint az antifasiszta szervezetek), az tolerancia. Ez egyszerű. Olyan, mint a -1-gyel való szorzás: 1*1=1; -1*1=-1; 1*-1=-1; -1*-1=1. 

Ha egy nép elsöpör egy antidemokratikus rezsimet, mint az utóbbi időben például Kijevben és Kairóban, akkor elképzelhető, hogy hosszú, elnyúló polgárháború következik utána. Kairóban rosszabb lett a helyzet, mint az arab tavasz előtt volt? Valószínű, bár nehéz lenne eldönteni, nem éltem Egyiptomban sem Mubarak eltakarítása előtt, sem utána. Ukrajnában jobb lett? Nem valószínű, az biztos, hogy a háború senkinek sem hiányzott. Akkor a Majdan-téren tüntetők rosszul döntöttek, hogy tüntettek? Ha a hosszú távú következményeket nézzük, lehetséges, hogy így van (mondjuk ki vagyok én vagy akár bármelyik szélsőjobbos troll, hogy eldöntsük?). 

Egy chicken game-ben, vagy gyáva nyúl játékban ki a hibás, ha végül összeütköznek az autók? Aki belekényszeríti a másikat a játékba, vagy aki belemegy? A Majdanon tüntetők vállalták, hogy rossz vége legyen a tüntetéseknek, mivel megalázták őket. Nem tértek ki az ütközés elől, így mindenki rosszul járt - de vajon ezért őket terheli nagyobb felelősség, vagy a mérhetetlenül korrupt rendszert, amely Ukrajna gazdasági színvonalát Indiáéhoz közelítette, és az arany WC-kefét használó Janukovics elnököt, aki közéjük lövetett, most pedig biztonságban élhet Oroszországban? Ha néha a liberálisoknál is "elgurul a gyógyszer", azon nem érdemes meglepődni, mert a liberalizmus nem azt jelenti, hogy mindent tolerálni kellene. Ha pedig valaki az ukrán népet hibáztatja ebben a helyzetben, azt hívják áldozathibáztatásnak.

Vendégszerzőnk, Gianluca Baranelli cikksorozatát olvashatják, a közelgő olasz választáshoz kapcsolódóan, "Mr. Bunga Bunga visszatért" címmel.

Nyolcvankét éves. Jelenleg is el van tiltva közhivatalok viselésétől. Négy év börtönt kapott adócsalásért. Le kellett mondania a miniszterelnökségéről a történelem legnagyobb olaszországi parlamenti többsége mellett. A Ruby-botránnyal a háta mögött, a Panama-iratok kikerülését követően, a Lodo Mondadori-ügy után, és miután kiderült, hogy a legközelebbi támogatóinak maffiakapcsolatai vannak: még mindig itt van. A nemzetközi kapcsolatait - a viselkedése, állításai és tettei miatt - terhelő rossz szájízzel együtt is. És még lehetne tovább folytatni a sort. Egy „normális” országban, ha egy politikus akár egyet is elkövet az előbb felsoroltak közül, egy életre búcsút inthet a karrierjének.

De mi most nem egy normális politikusról, hanem a világ egyik legellentmondásosabb államférfiújáról beszélünk, Silvio Berlusconiról, aki úgy döntött, hogy főszereplője lesz a következő olasz parlamenti választásnak március 4-én. Anélkül, hogy tudná, hogy lehet-e ő ténylegesen a következő miniszterelnök, vagy akár tagja a következő kormánynak - az Emberi Jogok Európai Bíroságának döntésére várva, amely eldönti, hogy eltiltása a hivataltól folytatódni fog-e, vagy nem.

Aki nem olasz, annak nehéz lehet értelmezni, hogy hogyan lehet Berlusconi esélyes a következő miniszterelnöki tisztségre - akár liberális, akár konzervatív az illető - de nem kell aggódni, olaszként sem könnyű megérteni. Hogy mégis megpróbáljuk a lehetetlent, először tegyünk egy kísérletet, hogy megértsük, kicsoda is Silvio Berlusconi!

Ő az utolsó politikai vezető, aki a fasiszta korban született, és bár nem tekinthetjük Berlusconit a fasizmus támogatójának, de néhány állítása a Forza Italia párt vezetőjeként egybecseng a fasizmuséival. Nem született nagyon gazdag családba, de az északi középosztály gyermeke, édesapja bankigazgató volt, és pozíciója magadta neki a lehetőséget, hogy jogot tanuljon az egyetemen. Miután például eladóként és énekesként is dolgozott, megfelelő összeget gyűjtött össze, hogy üzletemberré váljon az építészeti szférában a hatvanas években. Több mint tíz évig a fő tevékenysége az építészethez kapcsolódott, amely lehetővé tette, hogy nagyszerű eredményeket érjen el az ez idő tájt Olaszországba megérkező gazdasági fellendülés miatt.

A hetvenes években Berlusconi elkezdett befektetni a médiába. A szabályok megváltozása lehetővé tette sokak számára, hogy invesztáljanak a szabad televíziós piacba, kis helyi TV-csatornákat alapítva. E csoporton beül Berlusconi biztosan a legjobb, vagy a legszerencsésebb volt, néhány év alatt létrehozta a legnagyobb média csoportot, amely képes volt az állami televíziócsatornával (Rai) versengeni, azétól eltérő piacon, több reklámidővel, és némely társadalmi csoportban - mint a például a fiatalokéban - jobb eredményekkel.  Így alapította a Fininvest Csoportot (a legnagyobb olasz TV-társasághoz kapcsolódva), a Publitalia 80-at (amely Európa egyik legnagyobb hirdető ügynöksége lett), újságokat, rádió- és TV-csatornákat (Franciaországban, Németországban és Spanyolországban), bankokat és biztosító társaságokat, bolthálózatokat. Az egyik leghíresebb projektje az AC Milan felemelése volt, amelyet válságban, másodosztályú tartózkodása alatt vett meg majd Európa egyik legjobb futballcsapata vált belőle.

Berlusconi ez idő alatt a leggazdagabb olasz emberré vált. A középosztály gyermeke, aki kemény munkával és okos befektetésekkel a jómódúbb lett, vagyonosabb, mint a Ferrero, vagy a Fiat vezetői. A jelképévé vált annak az embertípusnak, aki megkaphat bármit, amit akar - van rá pénze és van hozzá hatalma - a legjobb házakat, autókat, luxuscikkeket, Olaszország legszebb nőit (akkor is, ha ötven, vagy annál több évvel fiatalabbak nála). Így az északi középosztály példaképévé vált: vitathatatlan vezetővé és versenytárssá. Az álmainkat testesítette meg: dolgozz sokat, és legyen meg mindened, mert sokat dolgoztál. De az (akár a déli) átlagos olasz polgár számára is példaképpé vált: dolgozz sokat, legyen pénzed felnevelni a gyerekeidet, mutasd meg a család egységét, járj templomba, és örömmel vedd magadhoz azokat a javakat, amelyeket az élet biztosított a számodra, ha ez nem esik az erkölcsi és törvényi határokon kívül. Idáig tehát szépnek, kereknek tűnik a történet.

Folytatjuk...

Mostanában is sok helyen olvasni a Jobbiktól a DK-ig tartó technikai koalícióról. Ma például Elek István hvg-s cikkében, és Nagy Attila Tibor mno-s írásában jött szembe velem a furcsa koalíció ötlete, különböző formákban. Először Karácsony Gergely találmánya volt a 2011-ben még nagy fölháborodást keltő gondolat, viszont amióta Vona Gábor kiskutyákat simogatott és trendi fiatalokkal fényképezkedett, lassan természetessé kezd válni. Ez nem feltétlenül probléma, de érdemes más oldalról is megvilágítani a felvetést, mert ideológiai és választás-technikai kérdéseket is fölvet.

A Jobbik alelnöke még mindig Toroczkai László, az európai parlamenti képviselője az a Morvai Krisztina, aki annak idején metélt farkincákról ábrándozott. A szavazótáboruk nagy részét ezekben az időkben szedték össze, a néppártosodással csak veszítettek. Ha feltételezzük is, hogy a radikálisabb szavazótábor egy része már továbbállt a Fideszhez (változnak az idők, képzeljük el ezt a mondatot a kétezres években!), biztosan maradt egy radikális szubkultúrához kötődő fiatalokból, egykori miépesekből, vagy egyéb kemény jobbosokból álló mag, amely nem nyelné le, hogy pl. Gyurcsány jelöltjeire kelljen szavaznia. Ők ilyen esetben nem szavaznának, pártot robbantanának, vagy a Fideszre adnák voksukat. Az összefogás lehetőségét mindig csak az egyik oldalról vizsgálják (vajon a baloldali értelmiség és szavazótábor képes-e lenyelni a Jobbik-békát), a másikról nem esik szó (a jobbikosok szavaznának-e baloldali jelöltekre). De ugyanez más pártok szavazóival kapcsolatban is létező probléma. Rengeteg olyan embert ismerek (és el tudom képzelni, hogy össztársadalmi szinten is jelentősen reprezentált ez a tábor), akiknek elege van a Fidesz korrupciójából és arroganciájából, de semmilyen körülmények között nem szavaznának a DK-ra, vagy az MSZP-re. Nem is csoda, hiszen komoly ideológiai különbségek vannak jelen, amíg pl. Szanyi Tibor idézőjelbe teszi a forradalom ünnepét. De a 2002-2010-es kormányzás "eredményeivel" sem meglepő, hogy nem mindenki elégedett. Amíg lehet szavazni például az LMP-re, addig azt teszik, amint megszűnik ez a lehetőség, otthon maradnak, vagy a Fideszre fognak szavazni. 2014-ben ez a jelenség röpítette a télen még 1-2%-on álló LMP-t a parlamenti küszöb fölé a baloldali összefogás létrejötte után. 

A szavazatok nem adódnak össze automatikusan. Ezt a leckét megtanulhattuk már például akkor, amikor a 2010-es választások előtt létrejött MDF-SZDSZ szövetség, amely a fúzió a megszületése után akár az MSZP baloldali alternatívájának tűnhetett, végül 3% alatti eredményt ért el (míg a semmiből érkező LMP simán megugrotta az 5%-os bejutási küszöböt). Vagy 2014-ben, a fentebb említett nagy baloldali összefogáskor. Tulajdonképpen lehetőségek levétele a szavazólapról antidemokratikus tett: megfosztjuk a választót attól, hogy ő dönthessen, egy pártelit dönt helyette. Vagy a (lehetséges, hogy jogos, de ettől még a demokrácia szellemével ellenkező) lenézés a háttere: nem feltételezzük a szavazóról, hogy különbséget tudna tenni a listás és az egyéni szavazatai között, hogy értené a választási rendszert, és a téteket. A jelenlegi, még széttöredezett ellenzék mellett is az 50%-hoz közelítő fideszes támogatottság mellett nagy a valószínűsége a technikai koalíció esetén tehát annak, hogy az otthon maradó, vagy a Fideszre átszavazó választókkal együtt a Fidesz simán 50% fölé kerül, így egyértelműen többséget és legitimitást szerez a következő kormányzáshoz. Sajnos elképzelhető, hogy vagy két és fél millió, súlyosan elfogult Fidesz szavazó tényleg képes lehet szinte bármilyen körülmények között választást nyerni kedvenc pártjának.

Viszont a Fidesz olyan fegyvereket vetett be, amelyek ellen tényleg felmerülhet a 2018-as választásnak a fideszes rezsimről szóló népszavazássá alakításának ötlete, mint utolsó lehetőség. Mit mondjon a ember akkor, amikor az értelmes vitát olyan hazugságokkal teszik lehetetlenné, mint hogy Vona Gábor Allahot (tehát törökül: akár a keresztény Istent) dicsőíti. Vagy, amikor a fenti hazug plakáttal kampányolnak. A Népszabadság felszámolása, a mérhetetlenül arrogáns nyilatkozatok, az ÁSZ vizsgálat, Mészáros és Tiborcz gazdagodása (és még hosszan lehetne sorolni) után. Lányi Andrásnak igaza lehet: egy deklaráltan elvtelen koalíció megkötésével a népszavazássá alakítás elképzelhető. Csakhogy, akkor el kell fogadnunk a választás eredményét, akkor is, ha a szavazók több, mint ötven százaléka a Fideszre, és ezáltal a fentebb említett hatalomgyakorlási módszerekre szavaz. Ez esetben lehetséges, hogy az ország menthetetlen.

A marxizmus ismét összeállt az áldarwinizmussal (tehát a kedvtelés szerint félremagyarázható darwinizmusssal), nem először a történelem során (lsd. nemzetiszocializmus), és ismét egy zavaros kotyvalék lett belőle. A kapitalizmus (amelynek megvan a saját elméleti legitimációja, köszöni, és nem kér zavaros agymenésekből) keveredik az újfeudalizmussal, némi szocialisztikus mázzal leöntve, amikor létrehozzák korunk uralkodó ideológiáját, a korlátlan növekedését, amelyben világszerte mindig jól elpancsikoltak a hagyományos baloldali pártok is (innen a baloldal legitimációs válsága). Szeretnénk megindokolni, hogy mi is jó nekünk a végtelen növekedés teóriájában, és sikerrel járunk. Ma már nem merünk megkérdőjelezni olyan „alapigazságokat”, hogy a munka célja a létezés, azé pedig az önfenntartás (akár egy magas - de még mindig anyagi - szinten): az „egzisztencia” szóról, amelyre a kultúrtörténet során számos réteg rakódott, csak a „megélhetés”, azaz pénz jut az eszünkbe. Meg vagyunk róla győződve, hogy a fajfenntartásban is fontos szerepet játszik a pénz, hiszen az „ellenkező nem elvárja, hogy legyen pénzünk”, hogyan is ne, hiszen nyilvánvaló, hogy az evolúció így alakította őket: már a dinoszauruszok is fényes aranyérmekkel szaladgáltak a boltba. Dolgozzunk sokat azért is, hogy a gyereknek mindent meg tudjunk adni; csak el ne kényeztessünk, hogy egyszer majd ő is megtanuljon dolgozni (az ellentmondást kéretik észrevenni).

Az öreg Marx pedig forog a sírjában, hiszen épp az ellenfelei használják ki elméletét: a kapitalisták elmagyarázzák, hogy dolgozni kell a létezésért (értsd azt az „egzisztencia” szó hétköznapivá nyomorodott értelme szerint), hiszen „a lét meghatározza a tudatot” (Marx). Így addig nem érdemes gondolkozással, művészetekkel, stb… foglalatoskodni, amíg nincs meg az „egzisztencia”. Ja, hogy a megélhetés fogalma ország-, és egyénfüggő, és bizonyos országokban az évenként cserélendő autót is beleértik? Nem baj, addig ne foglalkozz magasabb szintű dolgokkal, amíg nincs BMW-d! A hagyományos nyugati baloldali pártok maguk is elfogadják ezeket az „alapigazságokat”: általában nagy megelégedéssel veszik tudomásul, ha munkabéremelést sikerül „kiharcolniuk” (miközben az a gazdasági növekedés folyamatából természetszerűleg következik), ritkábban küzdenek olyasmiért, mint a háromnapos hétvége, a több szabadság, alapjövedelem, vagy bármilyen olyan kedvezményért, amely ellenkezik a korlátlan növekedés dogmatikus követelményével.

Az újfeudalista Döbrögi pedig boldog lehet, mert végre együtt érző kapitalistának hazudhatja magát. Valójában jobbágyokat szeretne, akik függési viszonyban vannak tőle és a rendszertől, annak reklámjaiban, médiájában sulykolt életmódtól. Így viszont azt hazudhatja, hogy fontos számára alkalmazottainak megélhetése, jóléte, de ő is elhiszi, hogy a jólét csupán pénz kérdése és rendkívül büszke magára, amikor kifizeti a dolgozójának, hogy kötelezően bent tartotta túlórázni (vegyél magadnak belőle egy üveg portugiesert!)

Ha egyszer majd visszanézünk a korunkra, talán a korlátlan növekedés dogmáját alátámasztó, kapitalistának – szocialisztikusnak - darwinistának hazudott, valójában újfeudalista, materialista kotyvalékra fogunk úgy nézni, hogy „Vajon ezek ezt a sok marhaságot komolyan gondolták?” Hála Istennek, remélhetőleg ezzel még nem okoztunk annyi kárt az emberi nem számára, mint más, réges-régi szellemi torzszülöttekkel, pl. a rabszolgatartás megideologizálásával, vagy a nemzetiszocializmussal.

Olvastam Puzsér Róbert remek cikkét, és elgondolkoztam azon, hogy lehetséges-e, hogy a magyar külpolitikát tényleg a kisebbrendűségi érzés határozza meg.

Eszembe jutott egy Németh Szilárddal készített interjú, amelyben kifejti, hogy "ő a hátsó udvarban nőtt föl, és ott van a retyó és a sufni". E metafora szerint mi volnánk az EU (a kormányzati kommunikációban következetesen "Brüsszel"-nek nevezett entitás), vagy a nyugati, észak-atlanti világ "hátsó udvara". Németh Szilárd egyébként maga a kisebbrendűségi érzésre épített politika: kicsit egyszerű, kicsit gorillaszerű, de mindig egyenesen megmondja a tutit; szemben a a dolgokat túlbonyolító, a lényeget kerülgető, mismásoló okoskodókkal. Németh az élet iskolájába járt, az okoskodók a Soros-egyetemre (bár egyszer egy kommentben láttam Némethről képet középiskolás korából, egészen úgy tűnt, mintha valódi iskolába járna, és egész vékony volt). Ő a Fidesz-szimpatizánsok Bud Spencere (egyébként az említett színésznek is ez a kurzus állíttatott szobrot a Józsefvárosban). Csak azt nem értem még mindig, hogy hogyan jön a magyar külpolitikához Németh gyerekkora.

Eszembe jutott Orbán Kazahsztánban tett látogatása, amelynek során kiderült, hogy Orbán otthonosabban érzi magát Kazahsztánban, mint Brüsszelben. Szerinte a rokonai Kazahsztánban vannak, és nem Brüsszelben: lehetséges, hogy nem sok magyar emberrel találkozott még élete során, és valahonnan azt az információt kapta, hogy mongoloidok vagyunk, mint a kazahok, és nem europidok, mint a brüsszeliek. A genetikai kutatásokról inkább ne is beszéljünk, ezek bonyolult dolgok, az élet iskolájában ilyesmit nem tanítanak. Azért jó lenne, ha a magyar külpolitikát nem Orbán elképzelt rokonsági kapcsolatai határozzák meg.

Eszembe jutott egy-egy átlagosan zajló Orbán-Putyin találkozó, ahol Orbán behódoló gesztusokat tesz, reményét fejezi ki, hogy az EU feloldja a szankciókat, míg a feloldás feltételeinek teljesítéséről egy szót sem szól. Putyin ilyenkor áttér pragmatikusabb témákra, mint pl. a gáz. Vagy jelzi, hogy ő itt egy Magyarországhoz földrajzilag közel eső nagyhatalom, az orosz emberek képviselője, nem több, nem kevesebb (na jó, az azért mégiscsak előfordulhat, hogy több): az orosz nyelv oktatásának fontosságáról beszél, vagy részt vesz egy-egy orosz hősi katonai emlékmű avatásán. Nem úgy tűnik, mintha barátkozni akarna, fontosak lennének számára a kormányzati kommunikáció szerint az oroszhoz hasonlóan hátsó udvarbeli magyar nép kisebbrendűségi érzései, a pénz jobban megfogható dolog a számára, mint a komplexus.

Ezt a fajta politika kommunikációt nem mostanában találták ki. A turanizmus, a dicső múlt emlegetése, az Európát a töröktől hősiesen védő magyarság, a magyar kultúrfölény gondolata (amit, ha valaki elfogad a második világháború előtti időszakra, érdemes lehet elgondolkoznia a tárgyilagosság kedvéért a német vagy a zsidó kultúrfölény kérdésén is): mind-mind a teljesen indokolatlan kisebbrendűségi érzés kompenzációiként jelentek meg. És sajnos szerepük volt abban, hogy a második világháború megérkezésekor túlságosan erős volt a nemzetiszocialista mozgalom Magyarországon.

Arra gondoltam, hogy ezek nem lehetnek ennyire hülyék. Viszont azok számára, akiknek ezek a szövegek szólnak, ez a megközelítés valóban jelent valamit. Ők a szavazóik. Demokráciában a szavazó szava a minden. Ha hatmillió kisebbrendűségi komplexusos ember él az országban, akkor ők döntenek. Lényegtelen, hogy személyesen Orbán vagy Németh Szilárd hol nőttek fel, a lényeg az, hogy Laci hol nőtt fel. És ha ő sikertelennek érzi magát, haragszik az elképzelt "brüsszelitákra", akik közül még eggyel sem találkozott, de pontosan tudja, hogy azok lenézik őt, esetleg haragszik a pestiekre, vagy számára idegennek képzelt lényekre... Szerintem erről fontos beszélnünk. Hiába épít hátországot vidéken egy párt, amikor esetleg az ott élők egyik legfőbb problémája a kisebbrendűségi érzés. És igen: hiába csökken rohamosan Budapesten a kormánypártok népszerűsége, ha a vidéki növekedés (amely akár százalékosan nem is jelentős, hiszen sokkal nagyobb a vidék, mint Pest) kompenzálja azt. Úgy tűnik, a demagóg politikai kommunikációval megütötték a főnyereményt. 

Lehet haragudni rám a nyílt problémafelvetésért. Talán, akik nem értik, hogy mi a politikai korrektség, vádolhatnak engem politikai inkorrektséggel. Csakhogy annak a kora már véget ért.  És egyébként is, nem jó elzárkózva, barátok nélkül, képzelt ellenségekkel élni a világban.