Réges-régen, a feudalizmusban egy-egy politikai egység, egy-egy politikai akarat egy-egy személy mögött, annak védelmében, az ő akaratát megvalósítva jött létre, attól függetlenül, hogy az illetőt királynak, földesúrnak, császárnak, szultánnak hívták. Az emberi psziché elrendeződésének megfelelően szerveződtek az ilyen - tehát feudális - közösségek, társadalmak. A feudalizmus kívülről nézve teljesen logikus, a boszorkányüldözés, a keresztes háborúk és a többi furcsa dolog csak akkor tűnik logikátlannak, ha a mai eszünkkel akarunk belehelyezkedni egy-egy akkor élt személy helyzetébe. Ezek mind a hatalmi logika fenntartását szolgálták. Az ideológiák (igen, akkor is léteztek ideológiák!), amelyek a cselekvések mögött voltak - így a keresztény tanításokból levezetett boszorkányellenesség, a hatalom isteni eredetére vonatkozó tanítás, vagy éppen Jeruzsálem szent városának visszavétele a muszlim ördögöktől - mind-mind az illető uralkodó hatalmi érdekeit szolgálták. Egy-egy politikai közösséghez tartozott egy uralkodó (tehát az akarat valódi megtestesítője), és egy ideológia, amely a közösség összetartását célozta, és felhatalmazást adott a politikai cselekvéshez. Ez eddig nem több, mint szimpla marxizmus, Marxnak ebben igaza volt. Narancs farok: igaz, amikor Marxra hivatkozva léptek fel egyesek a "reakciós" rendszerek - így a feudalizmus - ellenében is, a bolsevikok nem tudták megváltoztatni az emberi pszichét, így óriási károkat okoztak - ez természetesen igaz.

Amikor felismerték, jobb helyeken a tizennyolcadik század vége környékén, hogy a feudalizmus csak egy a lehetséges közösségirányítási (tehát politikai) formák közül, és "felakasztották a királyokat",valamivel helyettesíteni kellett az uralkodót. A felvilágosodás a nemzetet, a közösséget, a "mi magunk"-at ajánlotta erre a szerepre. Egyszerű, logikus megoldás: nem sokat kell változtatni a feudalizmuson, továbbra is az emberi pszichéhez illő rendszer jön létre. Az ideológiák, az azokból levezetett politikai akaratok rendszere maradhat - hiszen maga a felvilágosodás is tele van ideológiákkal - legfeljebb újakra cseréljük őket. Viszont az őket megtestesítő személyt, az uralkodót valami másra kell cserélni - mivel az ideológiából levezetett cselekvési terv a "mi" akaratunk, tehát legyen a megtestesítő a "mi", tehát a nép. Az egy országban élő emberek közössége, akiket a közös elvek tesznek közösséggé, nemzetté. Figyeljük meg jól: van itt egy előfeltételezés, ami nem feltétlenül igaz. Először is előfordulhat, hogy egy országban élünk, és mégsem követünk azonos elveket, ideológiákat, akaratot.  Másodszor, attól, hogy különböző országokban élünk, gondolkozhatunk hasonlóan, akár közelebb is lehet az akaratunk, ideológiánk egymáséhoz, mint valakivel, akivel azonos országban élünk. Ez a két eset kezdi ki a nacionalista ideológiát, a nemzet fogalmának definíciójánál fogva. Lesznek, akik inkább az "uralkodóhoz" - az országon belül élők akaratához, az azt végrehajtó kormányhoz, az általuk fontosnak tartott szimbólumokhoz hűségesek, mások pedig az ideológiában, az elvekben, a közös akaratban látják megtestesülni a hazát - "ott vagyok otthon, ahol a hazám értékeit vallják".

Ez nem jelent problémát, amikor radikálisan eltérő kultúrával rendelkező országokról beszélünk: a bennük élők akaratai demokratikus döntéshozatal révén megtestesülhetnek az országok politikai akarataiként - az értékek, elvek, akaratok, cselekvési tervek az országhatárokkal együtt változnak. Viszont, ha azonos, vagy közel megegyező kultúrájú országokról beszélünk, akkor kezd eltérni a fentebbi két eset. Lesznek, akik a történelem által definiált országhatárokon belül élő embereket tekintik a saját közösségüknek, és lesznek, akik az elvbarátaikat, mondhatjuk, elvtársaikat a világ bármely pontjáról. Magyarországon, úgy hozta a történelem, az előbbieket "jobboldaliaknak", az utóbbiakat "baloldaliaknak" szokás nevezni. Ennek semmi köze ahhoz, hogy valaki például konzervatív-e, vagy sem, hiszen elképzelhető, hogy más országokban a saját elveihez hasonló cselekvési terveket valló embereket könnyebben talál majd, mint amilyeneket a saját országának demokratikus döntései mutatnak, így konzervatív létére a népítélet azt mondja majd ki róla, hogy "balos".  Vagy államelvű létére több támogatót talál otthon, mint külföldön, így "jobbos"-nak fogják nevezni.

Ha a fenti két eset közötti különbözőség nagyon látványossá válik, azaz némely országok kultúrái egy adott technológiai-történelmi közegben nagyon hasonlóakká válnak, az problémákat okozhat. Azok, aki azt tapasztalják, hogy a közel eső kultúrájú országokban több az elvbarátjuk, mint otthon ( - a "balosok"), frusztrálódhatnak attól, hogy a "jobbosok" - saját haza-definíciójuk alapján mondhatni jogosan, persze a szót nem megfelelően használva - hazaárulónak titulálják őket. Ehhez az ítélethozatalhoz nincs szükség genetikai, vagy akár nyelvi haza-definícióra sem, elég a politikai nemzetbe vetett hit, tehát, hogy az országhatárokon belül élők demokratikus akaratának a hazaszeretet lelkesedésével kell alávetniük magukat az ott élőknek. A hazaárulózók tehát még csak nem is feltétlenül rasszisták, antiszemiták (azért vannak köztük olyanok is) - csak arrogánsak. És a "balosok" annyira hisznek saját alapelveikben, hogy nehezen tudják elképzelni, hogy azokat is ki lehet dobni. Mint Parti Nagy Lajos: "Persze, hogy van, hisz’ én is a része voltam az elmúlt harminc évnek, a s bizonyos alapértékek meglétét evidensnek hittem: szabadság, szabad akarat, tolerancia, demokrácia."  A probléma valójában annyi, hogy az egyik oldalt az "árulás" - tehát a szerintük értetlen, szembeszegülő, korábbi alapelvekre (amiben a "jobbosok" esetleg külső hatalmak akaratát látják) hivatkozó, "hisztis" reakció - bosszantja, a "balosokat" pedig az arrogancia - a másik oldal értetlensége, érzéketlensége a humanista alapelvekkel kapcsolatban. Ezt viszont sokan, akik frusztrálódtak, nem tudják megfogalmazni, így inkább kulturális különbségeket kezdenek el gyártani - egyes "balosok" a saját iskolázottságukkal, és a másik vélt alacsonyabb végzettségével, társadalmi hátterével, vidékiségével, "proliságával", pelenkadobálásával magyarázzák a jelenséget. Egyes jobbosok zsidózással válaszolnak. Mások saját maguk számára a városi értelmiségétől eltérő kultúrát gyártanak - Kurultájjal, barantával, betyárokkal, pálinkával, disznóvágással, vagy bármivel - bármiből lehet ugyanis a kultúrharcban szerepet kapó szimbólum, akármi is volt korábban a jelentése, akárki használta is - még akkor is, ha a kereszt és a sámánizmus, vagy a katolicizmus és a migránsgyűlölet egymásnak ellentmondanak. Sajnos a kultúrharc melletti kiállásával Magyarország miniszterelnöke is erre az útra lépett (persze, már korábban is ezen járt).

Bevallom, én jelenleg azok közé tartozom, akik jobban egyet tudok érteni az enyémmel nagyon hasonló kultúrájú népek demokratikus döntésével, mint a sajátoméval, tehát "balos" vagyok. És rettenetesen bosszant az arrogancia és a cinizmus. De ha elméleteket kezdenék gyártani vélt kulturális ellentétekről, figyelmeztetem magamat, hogy ez nem helyes út - ugyanis nem az igazság felé tart, hanem frusztrációt vezet le. Másoknak is ezt tanácsolom.