Edintone

Esélylatolgatás a hódmezővásárhelyi választás után

2018. február 26. - Edmonton2

Az eredmény rendkívül meglepett, nagyon örültem neki, azt hittem, hogy sokkal alacsonyabb lesz a részvétel, és az egyes ellenzéki pártokkal szimpatizálók - ilyen-olyan indokokkal - nem lesznek hajlandóak Márki-Zay Péterre szavazni. Sok helyen láthattuk a 2014-es és a 2018-as hódmezővásárhelyi polgármester-választás eredményeinek összehasonlítását, például az Indexen, ami hasznos, és természetes (mivel mégiscsak polgármester-választás történt most), de sehol nem láttam a 2014-es országgyűlési, és a mostani polgármester-választás eredményeinek összevetését. Pedig a mostani hódmezővásárhelyi választás részvételi adatai inkább egy országgyűlési választáséra emlékeztetnek - gondolom, a következő parlamenti választás közelsége és a felfokozott kampány miatt. Így kiszámoltam a 2014-es országgyűlési választás összesített eredményeit Hódmezővásárhelyre, az NVI adatai alapján: akkor 10147-en szavaztak Lázár Jánosra, most 9468-an a Fidesz jelöltjére. Akkor 13012-en szavaztak az összes ellenzéki jelöltre együttesen, most 13277-en. Akkor 43,81%-ot ért el Lázár (ami nagyon hasonló a Fidesz egész országra vonatkozó listás eredményéhez), most Hegedűs 41, 63%-ot, 2%-kal kevesebbet. Ezekből az adatokból az is látszik, hogy a két választáson a részvételi adatok csaknem megegyeznek. 

Lehetne mondani, hogy nem is olyan sok az a 2%, de éppen ilyen támogatottságnál jelent csupán egy-két százalék elvesztése is jelentős elveszített mandátumszámot a Fidesznek: a 44%-os eredmény a legutóbb kétharmadot eredményezett nekik, míg körülbelül 37%-nál - még a jelenlegi (2014-eshez hasonló) aprózódott ellenzék mellett is - az abszolút többségüket is elveszíthetnék a parlamentben. Arról nem is beszélve, hogy ezek után az sem biztos, hogy fel lesz aprózódva az ellenzék, és hogy a közvélemény-kutatásoknak hinni lehet (ha igaz az, amit Török Gábor állít: hogy nem nyilvánosság számára készített közvélemény-kutatások Hegedűs 60%-os győzelmét jósolták, országos kutatásokon pedig biztosan születtek hasonló eredmények - ez 20%-os tévedés lenne!). Azon is érdemes elgondolkodni, hogy 2014 óta nem tudott a Fidesz igazán fontos demokratikus megmérettetésen általa kívánt eredményt elérni (Veszprém, Tapolca, migráns-népszavazás, olimpiai aláírásgyűjtés és most Hódmezővásárhely). Ráadásul nemcsak amellett lehet érvelni, hogy a Fidesz az országgyűlési választáson jobb eredményt fog elérni, mint most Hódmezővásárhelyen (tehát, mint 41,63%-ot) - hanem amellett is, hogy rosszabbat. Összeszedtem a legfontosabbakat - pro és kontra.

A Fidesz jobb eredményt ér el az országgyűlési választásokon, mint a mostani 41, 63%, mert:

-Mostanra még nem járatták csúcsra a gyűlöletkampányt, a java még csak most következik, és a média nagy része az ő kezükben van.

-Mert a hódmezővásárhelyi helyzet alapvetően kedvezőtlenebb volt számukra az országosnál: rossz jelöltet állítottak, bezavart az Elios-ügy, és Márki-Zay Péter személyében a jobboldali, ám a Fideszből kiábrándult szavazók számára is elfogadható jelölt indult.

-Mert az ellenzék nem fogja tudni országosan megteremteni azt a hangulatot, amit most Hódmezővásárhelyen sikerült

-Mert, bár a nagyvárosokban (Hódmezővásárhelyet is ide számítom, bár lényegesen jobban reprezentálja demográfiai szempontból is az ország lakosságát, mint például egy budapesti körzet) a Fidesz veszített népszerűségéből az elmúlt négy évben, a falvakban növekedett a támogatottsága.

A Fidesz rosszabb eredményt ér el az országgyűlési választásokon, mint a mostani 41, 63%, mert:

-Hódmezővásárhelyen sokakat visszatarthatott a Márki-Zay Péterre való szavazástól, hogy az övén kívül más - akár teljesen ellentétes világképpel bíró - ellenzéki párt is támogatja. Ez a probléma a jelenlegi helyzet szerint az országgyűlési választáson nem fog felmerülni, a listás szavazásnál pedig biztosan nem (leszámítva a szegény Párbeszéd szavazókat).

-Mert Hódmezővásárhelyen, a részvételi adatok, és a kampánytémák szerint valószínűsíthetően a választópolgárok az egész országra vonatkozó kérdések tekintetében nyilvánítottak véleményt. Mi lesz itt, ha tényleg az lesz a kérdés, hogy ki vezesse az országot?

Illetve, ha mégis megvalósulna az a sokak által áhított forgatókönyv, hogy egy-egy fideszes jelölttel (27-et leszámítva) minden körzetben csupán egy-egy ellenzéki állna szemben, akkor a fideszes abszolút többség határát akár a jelenlegi, körülbelül 37%-osról (ez zéró átszavazási hajlandóság esetén áll fent - az átszavazási hajlandóság függvényében fölfelé módosulhat) akár 47%-ra lehetne feltornázni. Ez a tegnapi eredmény ismeretében egyáltalán nem tűnik lehetetlennek. Igaz, a jobbikos szavazók kisebb mértékben fognak leszavazni mondjuk a DK-s jelöltre, és a DK-sok a jobbikosra, mind most a szimpatikus Márki-Zay Péterre, ez csökkentheti az ellenzéki listák és különösen az ellenzéki jelöltek népszerűségét. Mindenesetre, az is csoda, hogy most komolyan felmerülhet a fideszes abszolút többség elveszítésének lehetősége. 

 

 

 

Esélylatolgatás az olasz választás előtt

Készítettem egy Excel-munkafüzetet, amelynek első lapján a közvélemény-kutatási eredmények, és a saját prognózisom alapján ismerhetjük meg az olasz pártok támogatottságát. A második lap a koalíciókötések esélyeit tartalmazza: zölddel az az esetet jelölöm, amikor a két párt között könnyen születhet koalíciós megállapodás, sárgával azt, amikor a két párt között nehezen, speciális feltételek teljesülése esetén lehet szó erről, pirossal azt, amikor koalíció születése nem valószínű, de egy-egy törvény megszavazása céljából elképzelhető együttműködés, feketével azt, amikor kizárható az együttműködés a két párt között. 

Ezek alapján elsősorban két lehetőséget érdemes latolgatni elsősorban: a nagykoalícióét (valószínűleg a Renzi-féle Demokratikus Párt vezetésével, és a Berlusconi-féle Hajrá Olaszországgal, esetleg egyéb, kisebb pártokkal), illetve a jobbközép koalícióét, a Forza Italia (Hajrá Olaszország), vezetésével, a Lega Norddal (Északi Liga), és egyéb, kisebb pártokkal, a jobbközép választási együttműködés folytatásaként. Utóbbi a jobbközép választási együttműködés 40-42% fölötti győzelmekor, előbbi ennél gyengébb szerepésük esetén várható. 

A Partito Democratico vezette koalíció valószínűleg a jelenlegi kormány jelenlegi (a korábbinál szigorúbb) menekültpolitikáját folytatná, a jelenlegi belügyminiszter vezetésével. A Forza Italia és Berlusconi ennél szigorúbbnak ígéri magát: repülővel küldené haza az érkezőket, csak nem tudni, hová (hiszen nem létezik megállapodás a kiindulási "országokkal").

A tolerancia

Ha valaki gúnyolódni akar velünk, liberálisokkal, akkor elő szokott kerülni az az érv, hogy "de hát ti nem is vagytok toleránsok, mert nem toleráljátok a...." A ... helyére rengeteg minden helyettesíthető, általában törvénybe ütköző, antiszociális tevékenységeket szoktak itt említeni, mint a holokauszttagadás, félkatonai szervezetek alapítása, fegyverrel való visszaélés, Pride fesztiválok dobálása. Hogy ezeket nem szeretjük, azt nevezik troll körökben "liberálfasizmusnak". Az érv első hallásra (de tényleg csak arra) logikusan hangozhat: ezek toleranciát hirdetnek, pedig mindent azért ők sem tolerálnak. Úgyhogy érdemes ezt tisztázni.

Ha a toleranciát tolerálom, az tolerancia. Ha az intoleranciát tolerálom (engedményeket teszek, amikor nem kellene, pl. Chamberlain így tett), az bizony intolerancia. Ha intoleráns vagyok a toleranciával szemben (pl. menekült-segítő NGO-kat vegzálok), az intolerancia. Ha intoleráns vagyok az intoleranciával szemben (mint az antifasiszta szervezetek), az tolerancia. Ez egyszerű. Olyan, mint a -1-gyel való szorzás: 1*1=1; -1*1=-1; 1*-1=-1; -1*-1=1. 

Ha egy nép elsöpör egy antidemokratikus rezsimet, mint az utóbbi időben például Kijevben és Kairóban, akkor elképzelhető, hogy hosszú, elnyúló polgárháború következik utána. Kairóban rosszabb lett a helyzet, mint az arab tavasz előtt volt? Valószínű, bár nehéz lenne eldönteni, nem éltem Egyiptomban sem Mubarak eltakarítása előtt, sem utána. Ukrajnában jobb lett? Nem valószínű, az biztos, hogy a háború senkinek sem hiányzott. Akkor a Majdan-téren tüntetők rosszul döntöttek, hogy tüntettek? Ha a hosszú távú következményeket nézzük, lehetséges, hogy így van (mondjuk ki vagyok én vagy akár bármelyik szélsőjobbos troll, hogy eldöntsük?). 

Egy chicken game-ben, vagy gyáva nyúl játékban ki a hibás, ha végül összeütköznek az autók? Aki belekényszeríti a másikat a játékba, vagy aki belemegy? A Majdanon tüntetők vállalták, hogy rossz vége legyen a tüntetéseknek, mivel megalázták őket. Nem tértek ki az ütközés elől, így mindenki rosszul járt - de vajon ezért őket terheli nagyobb felelősség, vagy a mérhetetlenül korrupt rendszert, amely Ukrajna gazdasági színvonalát Indiáéhoz közelítette, és az arany WC-kefét használó Janukovics elnököt, aki közéjük lövetett, most pedig biztonságban élhet Oroszországban? Ha néha a liberálisoknál is "elgurul a gyógyszer", azon nem érdemes meglepődni, mert a liberalizmus nem azt jelenti, hogy mindent tolerálni kellene. Ha pedig valaki az ukrán népet hibáztatja ebben a helyzetben, azt hívják áldozathibáztatásnak.

A korábbi Berlusconi: a példakép

Vendégszerzőnk, Gianluca Baranelli cikksorozatát olvashatják, a közelgő olasz választáshoz kapcsolódóan, "Mr. Bunga Bunga visszatért" címmel.

Nyolcvankét éves. Jelenleg is el van tiltva közhivatalok viselésétől. Négy év börtönt kapott adócsalásért. Le kellett mondania a miniszterelnökségéről a történelem legnagyobb olaszországi parlamenti többsége mellett. A Ruby-botránnyal a háta mögött, a Panama-iratok kikerülését követően, a Lodo Mondadori-ügy után, és miután kiderült, hogy a legközelebbi támogatóinak maffiakapcsolatai vannak: még mindig itt van. A nemzetközi kapcsolatait - a viselkedése, állításai és tettei miatt - terhelő rossz szájízzel együtt is. És még lehetne tovább folytatni a sort. Egy „normális” országban, ha egy politikus akár egyet is elkövet az előbb felsoroltak közül, egy életre búcsút inthet a karrierjének.

De mi most nem egy normális politikusról, hanem a világ egyik legellentmondásosabb államférfiújáról beszélünk, Silvio Berlusconiról, aki úgy döntött, hogy főszereplője lesz a következő olasz parlamenti választásnak március 4-én. Anélkül, hogy tudná, hogy lehet-e ő ténylegesen a következő miniszterelnök, vagy akár tagja a következő kormánynak - az Emberi Jogok Európai Bíroságának döntésére várva, amely eldönti, hogy eltiltása a hivataltól folytatódni fog-e, vagy nem.

Aki nem olasz, annak nehéz lehet értelmezni, hogy hogyan lehet Berlusconi esélyes a következő miniszterelnöki tisztségre - akár liberális, akár konzervatív az illető - de nem kell aggódni, olaszként sem könnyű megérteni. Hogy mégis megpróbáljuk a lehetetlent, először tegyünk egy kísérletet, hogy megértsük, kicsoda is Silvio Berlusconi!

Ő az utolsó politikai vezető, aki a fasiszta korban született, és bár nem tekinthetjük Berlusconit a fasizmus támogatójának, de néhány állítása a Forza Italia párt vezetőjeként egybecseng a fasizmuséival. Nem született nagyon gazdag családba, de az északi középosztály gyermeke, édesapja bankigazgató volt, és pozíciója magadta neki a lehetőséget, hogy jogot tanuljon az egyetemen. Miután például eladóként és énekesként is dolgozott, megfelelő összeget gyűjtött össze, hogy üzletemberré váljon az építészeti szférában a hatvanas években. Több mint tíz évig a fő tevékenysége az építészethez kapcsolódott, amely lehetővé tette, hogy nagyszerű eredményeket érjen el az ez idő tájt Olaszországba megérkező gazdasági fellendülés miatt.

A hetvenes években Berlusconi elkezdett befektetni a médiába. A szabályok megváltozása lehetővé tette sokak számára, hogy invesztáljanak a szabad televíziós piacba, kis helyi TV-csatornákat alapítva. E csoporton beül Berlusconi biztosan a legjobb, vagy a legszerencsésebb volt, néhány év alatt létrehozta a legnagyobb média csoportot, amely képes volt az állami televíziócsatornával (Rai) versengeni, azétól eltérő piacon, több reklámidővel, és némely társadalmi csoportban - mint a például a fiatalokéban - jobb eredményekkel.  Így alapította a Fininvest Csoportot (a legnagyobb olasz TV-társasághoz kapcsolódva), a Publitalia 80-at (amely Európa egyik legnagyobb hirdető ügynöksége lett), újságokat, rádió- és TV-csatornákat (Franciaországban, Németországban és Spanyolországban), bankokat és biztosító társaságokat, bolthálózatokat. Az egyik leghíresebb projektje az AC Milan felemelése volt, amelyet válságban, másodosztályú tartózkodása alatt vett meg majd Európa egyik legjobb futballcsapata vált belőle.

Berlusconi ez idő alatt a leggazdagabb olasz emberré vált. A középosztály gyermeke, aki kemény munkával és okos befektetésekkel a jómódúbb lett, vagyonosabb, mint a Ferrero, vagy a Fiat vezetői. A jelképévé vált annak az embertípusnak, aki megkaphat bármit, amit akar - van rá pénze és van hozzá hatalma - a legjobb házakat, autókat, luxuscikkeket, Olaszország legszebb nőit (akkor is, ha ötven, vagy annál több évvel fiatalabbak nála). Így az északi középosztály példaképévé vált: vitathatatlan vezetővé és versenytárssá. Az álmainkat testesítette meg: dolgozz sokat, és legyen meg mindened, mert sokat dolgoztál. De az (akár a déli) átlagos olasz polgár számára is példaképpé vált: dolgozz sokat, legyen pénzed felnevelni a gyerekeidet, mutasd meg a család egységét, járj templomba, és örömmel vedd magadhoz azokat a javakat, amelyeket az élet biztosított a számodra, ha ez nem esik az erkölcsi és törvényi határokon kívül. Idáig tehát szépnek, kereknek tűnik a történet.

Folytatjuk...

A technikai koalíció és társai

Mostanában is sok helyen olvasni a Jobbiktól a DK-ig tartó technikai koalícióról. Ma például Elek István hvg-s cikkében, és Nagy Attila Tibor mno-s írásában jött szembe velem a furcsa koalíció ötlete, különböző formákban. Először Karácsony Gergely találmánya volt a 2011-ben még nagy fölháborodást keltő gondolat, viszont amióta Vona Gábor kiskutyákat simogatott és trendi fiatalokkal fényképezkedett, lassan természetessé kezd válni. Ez nem feltétlenül probléma, de érdemes más oldalról is megvilágítani a felvetést, mert ideológiai és választás-technikai kérdéseket is fölvet.

A Jobbik alelnöke még mindig Toroczkai László, az európai parlamenti képviselője az a Morvai Krisztina, aki annak idején metélt farkincákról ábrándozott. A szavazótáboruk nagy részét ezekben az időkben szedték össze, a néppártosodással csak veszítettek. Ha feltételezzük is, hogy a radikálisabb szavazótábor egy része már továbbállt a Fideszhez (változnak az idők, képzeljük el ezt a mondatot a kétezres években!), biztosan maradt egy radikális szubkultúrához kötődő fiatalokból, egykori miépesekből, vagy egyéb kemény jobbosokból álló mag, amely nem nyelné le, hogy pl. Gyurcsány jelöltjeire kelljen szavaznia. Ők ilyen esetben nem szavaznának, pártot robbantanának, vagy a Fideszre adnák voksukat. Az összefogás lehetőségét mindig csak az egyik oldalról vizsgálják (vajon a baloldali értelmiség és szavazótábor képes-e lenyelni a Jobbik-békát), a másikról nem esik szó (a jobbikosok szavaznának-e baloldali jelöltekre). De ugyanez más pártok szavazóival kapcsolatban is létező probléma. Rengeteg olyan embert ismerek (és el tudom képzelni, hogy össztársadalmi szinten is jelentősen reprezentált ez a tábor), akiknek elege van a Fidesz korrupciójából és arroganciájából, de semmilyen körülmények között nem szavaznának a DK-ra, vagy az MSZP-re. Nem is csoda, hiszen komoly ideológiai különbségek vannak jelen, amíg pl. Szanyi Tibor idézőjelbe teszi a forradalom ünnepét. De a 2002-2010-es kormányzás "eredményeivel" sem meglepő, hogy nem mindenki elégedett. Amíg lehet szavazni például az LMP-re, addig azt teszik, amint megszűnik ez a lehetőség, otthon maradnak, vagy a Fideszre fognak szavazni. 2014-ben ez a jelenség röpítette a télen még 1-2%-on álló LMP-t a parlamenti küszöb fölé a baloldali összefogás létrejötte után. 

A szavazatok nem adódnak össze automatikusan. Ezt a leckét megtanulhattuk már például akkor, amikor a 2010-es választások előtt létrejött MDF-SZDSZ szövetség, amely a fúzió a megszületése után akár az MSZP baloldali alternatívájának tűnhetett, végül 3% alatti eredményt ért el (míg a semmiből érkező LMP simán megugrotta az 5%-os bejutási küszöböt). Vagy 2014-ben, a fentebb említett nagy baloldali összefogáskor. Tulajdonképpen lehetőségek levétele a szavazólapról antidemokratikus tett: megfosztjuk a választót attól, hogy ő dönthessen, egy pártelit dönt helyette. Vagy a (lehetséges, hogy jogos, de ettől még a demokrácia szellemével ellenkező) lenézés a háttere: nem feltételezzük a szavazóról, hogy különbséget tudna tenni a listás és az egyéni szavazatai között, hogy értené a választási rendszert, és a téteket. A jelenlegi, még széttöredezett ellenzék mellett is az 50%-hoz közelítő fideszes támogatottság mellett nagy a valószínűsége a technikai koalíció esetén tehát annak, hogy az otthon maradó, vagy a Fideszre átszavazó választókkal együtt a Fidesz simán 50% fölé kerül, így egyértelműen többséget és legitimitást szerez a következő kormányzáshoz. Sajnos elképzelhető, hogy vagy két és fél millió, súlyosan elfogult Fidesz szavazó tényleg képes lehet szinte bármilyen körülmények között választást nyerni kedvenc pártjának.

Viszont a Fidesz olyan fegyvereket vetett be, amelyek ellen tényleg felmerülhet a 2018-as választásnak a fideszes rezsimről szóló népszavazássá alakításának ötlete, mint utolsó lehetőség. Mit mondjon a ember akkor, amikor az értelmes vitát olyan hazugságokkal teszik lehetetlenné, mint hogy Vona Gábor Allahot (tehát törökül: akár a keresztény Istent) dicsőíti. Vagy, amikor a fenti hazug plakáttal kampányolnak. A Népszabadság felszámolása, a mérhetetlenül arrogáns nyilatkozatok, az ÁSZ vizsgálat, Mészáros és Tiborcz gazdagodása (és még hosszan lehetne sorolni) után. Lányi Andrásnak igaza lehet: egy deklaráltan elvtelen koalíció megkötésével a népszavazássá alakítás elképzelhető. Csakhogy, akkor el kell fogadnunk a választás eredményét, akkor is, ha a szavazók több, mint ötven százaléka a Fideszre, és ezáltal a fentebb említett hatalomgyakorlási módszerekre szavaz. Ez esetben lehetséges, hogy az ország menthetetlen.

 

 

Korunk tévedése

A marxizmus ismét összeállt az áldarwinizmussal (tehát a kedvtelés szerint félremagyarázható darwinizmusssal), nem először a történelem során (lsd. nemzetiszocializmus), és ismét egy zavaros kotyvalék lett belőle. A kapitalizmus (amelynek megvan a saját elméleti legitimációja, köszöni, és nem kér zavaros agymenésekből) keveredik az újfeudalizmussal, némi szocialisztikus mázzal leöntve, amikor létrehozzák korunk uralkodó ideológiáját, a korlátlan növekedését, amelyben világszerte mindig jól elpancsikoltak a hagyományos baloldali pártok is (innen a baloldal legitimációs válsága). Szeretnénk megindokolni, hogy mi is jó nekünk a végtelen növekedés teóriájában, és sikerrel járunk. Ma már nem merünk megkérdőjelezni olyan „alapigazságokat”, hogy a munka célja a létezés, azé pedig az önfenntartás (akár egy magas - de még mindig anyagi - szinten): az „egzisztencia” szóról, amelyre a kultúrtörténet során számos réteg rakódott, csak a „megélhetés”, azaz pénz jut az eszünkbe. Meg vagyunk róla győződve, hogy a fajfenntartásban is fontos szerepet játszik a pénz, hiszen az „ellenkező nem elvárja, hogy legyen pénzünk”, hogyan is ne, hiszen nyilvánvaló, hogy az evolúció így alakította őket: már a dinoszauruszok is fényes aranyérmekkel szaladgáltak a boltba. Dolgozzunk sokat azért is, hogy a gyereknek mindent meg tudjunk adni; csak el ne kényeztessünk, hogy egyszer majd ő is megtanuljon dolgozni (az ellentmondást kéretik észrevenni).

Az öreg Marx pedig forog a sírjában, hiszen épp az ellenfelei használják ki elméletét: a kapitalisták elmagyarázzák, hogy dolgozni kell a létezésért (értsd azt az „egzisztencia” szó hétköznapivá nyomorodott értelme szerint), hiszen „a lét meghatározza a tudatot” (Marx). Így addig nem érdemes gondolkozással, művészetekkel, stb… foglalatoskodni, amíg nincs meg az „egzisztencia”. Ja, hogy a megélhetés fogalma ország-, és egyénfüggő, és bizonyos országokban az évenként cserélendő autót is beleértik? Nem baj, addig ne foglalkozz magasabb szintű dolgokkal, amíg nincs BMW-d! A hagyományos nyugati baloldali pártok maguk is elfogadják ezeket az „alapigazságokat”: általában nagy megelégedéssel veszik tudomásul, ha munkabéremelést sikerül „kiharcolniuk” (miközben az a gazdasági növekedés folyamatából természetszerűleg következik), ritkábban küzdenek olyasmiért, mint a háromnapos hétvége, a több szabadság, alapjövedelem, vagy bármilyen olyan kedvezményért, amely ellenkezik a korlátlan növekedés dogmatikus követelményével.

Az újfeudalista Döbrögi pedig boldog lehet, mert végre együtt érző kapitalistának hazudhatja magát. Valójában jobbágyokat szeretne, akik függési viszonyban vannak tőle és a rendszertől, annak reklámjaiban, médiájában sulykolt életmódtól. Így viszont azt hazudhatja, hogy fontos számára alkalmazottainak megélhetése, jóléte, de ő is elhiszi, hogy a jólét csupán pénz kérdése és rendkívül büszke magára, amikor kifizeti a dolgozójának, hogy kötelezően bent tartotta túlórázni (vegyél magadnak belőle egy üveg portugiesert!)

Ha egyszer majd visszanézünk a korunkra, talán a korlátlan növekedés dogmáját alátámasztó, kapitalistának – szocialisztikusnak - darwinistának hazudott, valójában újfeudalista, materialista kotyvalékra fogunk úgy nézni, hogy „Vajon ezek ezt a sok marhaságot komolyan gondolták?” Hála Istennek, remélhetőleg ezzel még nem okoztunk annyi kárt az emberi nem számára, mint más, réges-régi szellemi torzszülöttekkel, pl. a rabszolgatartás megideologizálásával, vagy a nemzetiszocializmussal.

A magyar külpolitikát a kisebbrendűségi érzés határozza meg?

orban-putyin.png

Olvastam Puzsér Róbert remek cikkét, és elgondolkoztam azon, hogy lehetséges-e, hogy a magyar külpolitikát tényleg a kisebbrendűségi érzés határozza meg.

Eszembe jutott egy Németh Szilárddal készített interjú, amelyben kifejti, hogy "ő a hátsó udvarban nőtt föl, és ott van a retyó és a sufni". E metafora szerint mi volnánk az EU (a kormányzati kommunikációban következetesen "Brüsszel"-nek nevezett entitás), vagy a nyugati, észak-atlanti világ "hátsó udvara". Németh Szilárd egyébként maga a kisebbrendűségi érzésre épített politika: kicsit egyszerű, kicsit gorillaszerű, de mindig egyenesen megmondja a tutit; szemben a a dolgokat túlbonyolító, a lényeget kerülgető, mismásoló okoskodókkal. Németh az élet iskolájába járt, az okoskodók a Soros-egyetemre (bár egyszer egy kommentben láttam Némethről képet középiskolás korából, egészen úgy tűnt, mintha valódi iskolába járna, és egész vékony volt). Ő a Fidesz-szimpatizánsok Bud Spencere (egyébként az említett színésznek is ez a kurzus állíttatott szobrot a Józsefvárosban). Csak azt nem értem még mindig, hogy hogyan jön a magyar külpolitikához Németh gyerekkora.

Eszembe jutott Orbán Kazahsztánban tett látogatása, amelynek során kiderült, hogy Orbán otthonosabban érzi magát Kazahsztánban, mint Brüsszelben. Szerinte a rokonai Kazahsztánban vannak, és nem Brüsszelben: lehetséges, hogy nem sok magyar emberrel találkozott még élete során, és valahonnan azt az információt kapta, hogy mongoloidok vagyunk, mint a kazahok, és nem europidok, mint a brüsszeliek. A genetikai kutatásokról inkább ne is beszéljünk, ezek bonyolult dolgok, az élet iskolájában ilyesmit nem tanítanak. Azért jó lenne, ha a magyar külpolitikát nem Orbán elképzelt rokonsági kapcsolatai határozzák meg.

Eszembe jutott egy-egy átlagosan zajló Orbán-Putyin találkozó, ahol Orbán behódoló gesztusokat tesz, reményét fejezi ki, hogy az EU feloldja a szankciókat, míg a feloldás feltételeinek teljesítéséről egy szót sem szól. Putyin ilyenkor áttér pragmatikusabb témákra, mint pl. a gáz. Vagy jelzi, hogy ő itt egy Magyarországhoz földrajzilag közel eső nagyhatalom, az orosz emberek képviselője, nem több, nem kevesebb (na jó, az azért mégiscsak előfordulhat, hogy több): az orosz nyelv oktatásának fontosságáról beszél, vagy részt vesz egy-egy orosz hősi katonai emlékmű avatásán. Nem úgy tűnik, mintha barátkozni akarna, fontosak lennének számára a kormányzati kommunikáció szerint az oroszhoz hasonlóan hátsó udvarbeli magyar nép kisebbrendűségi érzései, a pénz jobban megfogható dolog a számára, mint a komplexus.

Ezt a fajta politika kommunikációt nem mostanában találták ki. A turanizmus, a dicső múlt emlegetése, az Európát a töröktől hősiesen védő magyarság, a magyar kultúrfölény gondolata (amit, ha valaki elfogad a második világháború előtti időszakra, érdemes lehet elgondolkoznia a tárgyilagosság kedvéért a német vagy a zsidó kultúrfölény kérdésén is): mind-mind a teljesen indokolatlan kisebbrendűségi érzés kompenzációiként jelentek meg. És sajnos szerepük volt abban, hogy a második világháború megérkezésekor túlságosan erős volt a nemzetiszocialista mozgalom Magyarországon.

Arra gondoltam, hogy ezek nem lehetnek ennyire hülyék. Viszont azok számára, akiknek ezek a szövegek szólnak, ez a megközelítés valóban jelent valamit. Ők a szavazóik. Demokráciában a szavazó szava a minden. Ha hatmillió kisebbrendűségi komplexusos ember él az országban, akkor ők döntenek. Lényegtelen, hogy személyesen Orbán vagy Németh Szilárd hol nőttek fel, a lényeg az, hogy Laci hol nőtt fel. És ha ő sikertelennek érzi magát, haragszik az elképzelt "brüsszelitákra", akik közül még eggyel sem találkozott, de pontosan tudja, hogy azok lenézik őt, esetleg haragszik a pestiekre, vagy számára idegennek képzelt lényekre... Szerintem erről fontos beszélnünk. Hiába épít hátországot vidéken egy párt, amikor esetleg az ott élők egyik legfőbb problémája a kisebbrendűségi érzés. És igen: hiába csökken rohamosan Budapesten a kormánypártok népszerűsége, ha a vidéki növekedés (amely akár százalékosan nem is jelentős, hiszen sokkal nagyobb a vidék, mint Pest) kompenzálja azt. Úgy tűnik, a demagóg politikai kommunikációval megütötték a főnyereményt. 

Lehet haragudni rám a nyílt problémafelvetésért. Talán, akik nem értik, hogy mi a politikai korrektség, vádolhatnak engem politikai inkorrektséggel. Csakhogy annak a kora már véget ért.  És egyébként is, nem jó elzárkózva, barátok nélkül, képzelt ellenségekkel élni a világban.

A legidegesítőbb tévhitek a kormányellenes oldalon

Először is: kicsit szembe megyek most a saját elveimmel, hiszen általában nem szoktam szeretni, ha valaki a víziló hatalmas méretein szörnyülködik, miközben lehetne a bálnáén is. Meg döglött oroszlánt rugdosni is csúnya dolog. A magyar jobboldal (tehát többnyire azok, akik a kormánypártot támogatják) elképesztően tele van tévhitekkel, hiszen az egész identitását egy ilyenre építette: amely szerint Trianonért a magyar baloldal (bizonyos esetekben itt a zsidóságot értik) elsősorban a felelős. Legalább ez az állítás megérne egy külön posztot, a jobboldali tévhitek teljes rendszere pedig egy könyvet, de ez egy szerényebb poszt lesz annál. 

1) Összefogva menni fog! A csúnya LMP ront el mindent!

Ha az LMP 2014-ben nem indul el, a szavazóik jó nagy része valószínűleg nem megy el szavazni, másik része a Fideszre szavaz, harmadik része keres egy vicces nevű listát/képviselőt a szavazólapon, és csak töredékük szavazott volna a Mesterházy-listára (az egyéni képviselőjelölteknél meg úgyis átszavazott, aki át akart szavazni). Nemcsak magamból, és az ismeretségi körömből kiindulva mondom ezt, közvélemény-kutatók is hasonlóképpen vélekedtek. Aki eléri az öt százalékot, annak fölösleges összefognia listán bárkivel. Jobban reprezentálja a választói akaratot, ha egy hosszabb listáról válogathatnak a szavazók. Az országgyűlésben pedig majd pártonként eldöntik, hogyan szavaznak, hogyan képviselik az őket oda küldőket (remélhetőleg nem egy Fidesz-kormány megszavazásával). Az MSZP, a DK és az LMP tartósan 5% fölött vannak, senkitől nem vesznek el semmit, ha külön indulnak. Igen, a DK sem vesz el semmit, annak ellenére, hogy négy éve még ők siránkoztak összefogásért (a jelenleginél kisebbnek tűnő támogatásnál, tehát abszolút logikusan, de a politikai matematikát ne tévesszük össze az elvekkel). A Párbeszéd szintén úgy tett, ahogyan azt a matematika megkívánja. Valószínűleg az Együtt is így fog tenni, vagy, ha nem, veszít a kormányellenes oldal 0.5%-ot. A Momentum van egyedül kétséges helyzetben, de ők is logikusan cselekszenek: kivárnak, meddig jutnak, és majd a választások előtt döntenek, hogy elinduljanak-e külön (nyilván kifelé a fantasztikus önállóságot, és a belőlük sugárzó elementáris erőt fogják addig is közvetíteni). 8+9+9 az továbbra is 26 (A három nagyobb, az ellenzéki összefogás résztvevőiként felmerülő párt adatait adtam itt össze, a Nézőpont Intézet legutóbbi kutatása alapján), nem több annál, csupán összeadással nem lehet csodát tenni. Az egyéni körzetekben már más a helyzet, itt fontos volna, hogy minél kevesebb jelölt nézzen szembe fideszes ellenfelével, de itt sem a pártok alkuja döntené el a jelöltek kilétét ideális esetben, hanem pl. a Közös Ország Mozgalom közvélemény-kutatása; vagy pedig egy-egy, minden ellenzéki számára hiteles (mint Mellár Tamás), esetleg hitelessé tehető (mint a liberális Kész Zoltánra lelkesen szavazó jobbikosok, vagy a Rig Lajos-fan MSZP-sek esete) jelölt színre lépése. A párttagság viszont a legtöbb szavazó szemében hiteltelenítő tényező, ebben a korábbi kormányoknak, rendszereknek, az egész történelemnek van nagy szerepe, nem a (az egyébként nagyon is létező) választói hülyeségnek.

2) Egy megváltóra várunk. 

Ezt talán nem kell ecsetelnem, hogy miért bosszantó. Bajnai Együttje idején volt ez nagyon menő, ma már inkább divatját múlt. Karácsony Gergely is érti, hogy idegesítő.

3) Amíg ilyen tesze-tosza pártok vannak, nem is érdemes szavazni.

Ez a legszebb. Logikailag következik belőle, hogy "nem akarok vesztes lenni, mert lúzernek lenni nem menő". Igazából az első három pont mindegyike erre vezethető vissza, ugyanis az első pont logikája a következő: "az ilyen 9, 8, 7 százalékok olyan kicsinek tűnnek, de olyan sok ilyen párt van, ha mindet összeadnánk, biztos megnyernénk a választást, de most lusta vagyok utána számolni, hogy valójában mennyi is az annyi"; illetve a másodiké: "Nekünk még megváltónk sincsen, mint nekik az az utálatos csodaember Orbán Viktor, lúzerek vagyunk". Ha valaki nem bír hatalommal, nem véletlen, hogy tehetetlenebb, mint az, aki kormányoz. Ilyen esetekben a potenciáljának mértéke, hogy építi-e a saját táborát, sajtóját, meggyőző ellenérvei vannak-e, meg tudja-e valósítani (vagy akadályozni), amire lehetősége van. Ezt mindenki döntse el maga, hogy mennyire sikerült az ellenzéki pártoknak, de azért ne felejtsük el, hogy voltak biztató jelek, pl. a migránsnépszavazáson nem sikerült a kormánynak, amit szeretett volna, ott volt a NOlimpia, a kétharmad elvesztése, illetve jó pár törvényből és törvénytervezetből ki kellett hátrálnia a kormánynak.

4) Majd leváltják Orbánékat 2014-ben, vagy 2018-ban! Ja, nem, ezeket régen mondtuk, 2022-ben, vagy 2026-ban!

Ma ilyesmit Puzsértől olvastam. Egyébként nagyon is lehetséges, hogy így lesz, talán még valószínű is, de semmiképpen sem szükségszerű. A logika az, hogy az okos megmondóembereknek van két törvénye.1) törvény: demokráciákban előbb-utóbb mindenkit leváltanak, ez pedig itt egy demokrácia, sőt, parlamenti váltógazdaság, az is marad, mert nem menő azt mondani, hogy nem az, 2010 előtt sem volt menő a Debreczeni Jóska. 2) törvény: Orbán nagyon menő, karizmatikus, ezért mindig nyer. Akinek pedig hiú ábrándjai vannak, az lúzer, mert nagyot koppan majd, szomorú lesz. Ez utóbbi törvény csak rövid távon érvényes, mert az első törvény még menőbb, és így felülírja azt. Így történik az, hogy egyes kormányellenes véleményformálók képzeletében a soron következő választást mindig a Fidesz, az utána (vagy legkésőbb az azután) következőt nem a Fidesz nyeri. Persze, az első törvény "előbb-utóbb"-jából akár ennél több egymás utáni Fidesz-győzelem is következhetne, de a további Fidesz-győzelmek mégiscsak az első törvénynek mondanának ellent, ugyanis egy ilyen rendszert ugyan demokráciának még lehetett nevezni, parlamenti váltógazdaságnak azonban semmiképpen sem. Márpedig nehogy már a Debreczeni Jóskának legyen igaza! Valószínűleg a Fidesz inkább maga mond le a hatalomról!

Az senkinek nem fordul meg a fejében, hogy számtalan más módon is távozhat a hatalomból Orbán, például lemond, vagy lemond a jelöltségről (legkésőbb majd valamikor öregség miatt). Esetleg ellehetetlenült helyzet utáni, vagy akár "spontán" (tehát Fideszen belüli okokból következő) palotaforradalom után, amit akár előre hozott választás is követhet, így aztán nem feltétlenül kötelező 4n+2-es számú évekről sem beszélni. Itt csak Orbán távozásának módjáról, nem okáról beszéltünk, a körülmények teljes spektruma, amelyek között ez megtörténhet, külön történet lenne.

Leginkább egyébként azért idegesít a fenti mondat, mert nem reflektál arra a tényre, hogy a Fidesz már két nagy, a választást követő népszerűségvesztést is túlélt úgy, hogy médiatúlsúlyával tematizálta a közbeszédet. Ez a lehetőségük mindig meglesz, ha nem lesz más téma, akkor a cserebogarak halhatatlanságáról fogunk sokat hallani. Így egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy a lassú erózióban kár bízni, már nem olyan a politikai környezet, mint 2010 előtt, máshogy fog véget érni ez a rendszer.

Hol maradnak azok a könyvek a modern magyar baloldalról?

Mintha a DK szavazóinak nem tűnne fel, hogy Gyurcsány Ferenc tevékenysége nem segíti elő a kormányváltást. 2013-2014-ben az ellenzéki összefogásba saját magát követelve kirobbanó népszerűségugrást elkönyvelő párt (a közvélemény-kutatások eleinte 1%-on mérték a DK-t, majd az EP-választáson 9%-ot értek el) most, amikor már majdnem utolérte az MSZP népszerűségét, már nem tartja elengedhetetlennek a Fidesz leváltásához a minél szélesebb összefogást. Ez politikailag racionális lehet, csak elvileg nem fér bele a DK-szavazók "Orbán leváltása a legfontosabb - és ehhez a teljes baloldal összefogása szükséges" szemléletébe. Még az is lehet (sőt, én is így gondolom), hogy a közös lista nem tesz hozzá az orbánverés matematikájához. Csak figyeljünk oda, hogy Gyurcsányék négy éve erről mást állítottak. A DK szavazóinak most korábbi hitük értelmében tüntetniük kellene egy összefogásért az MSZP-vel. De, természetesen, a politikai hitek nem racionálisak, hanem érzelmileg fűtöttek.

Van egy másik téma, amivel kapcsolatban viszont a DK egyértelműen a Fidesz leváltása ellen tesz. A határon túliak szavazati jogáról beszélek. Azon túl, hogy maximálisan híve vagyok annak, hogy nemzettársaink szavazati jogot kaptak, ennél a kiállásnál (mármint, hogy a DK elvenné azt) jobbat nem is tehettek volna Gyurcsányék a Fidesznek. A választókörzeti összefogás még kínosabb lesz a DK-val bárki részéről: a felfelé köpve és aláállva a legesélyesebb ellenzéki jelöltre való szavazást tervezők számára immár az önleköpés sem lesz alternatíva (képzeljük el, ahogy a jobbik-szimpatizáns ezek után egy DK-s, vagy akár egy összbaloldali jelöltre adja a voksát, de említhettem volna más párt szavazóját is). Ráadásul az ellenzéknek Fidesz-szavazókat kellene megszólítania ahhoz, hogy nyerni tudjon (vagy a politikailag teljesen inaktívakat, ami legalább ugyanolyan nehéz feladatnak tűnik), ez a téma finoman szólva sem alkalmas erre. Maga a DK akár jól is kijöhet ebből a helyzetből, ismerjük sokak ellenszenvét a határon túliak iránt, de akinek ez a helyzet mindenképpen jó, az a Fidesz.

A DK a Parlament munkájából kivonult, arra hivatkozva, hogy hogy Magyarországon nincs többé demokrácia. Ez egy vélemény. Ha következetes, akkor a választáson sem indulnának el, és két legyet ütnének egy csapásra (fennen hangoztatott, bár nem valós) céljaikhoz: bátornak és következetesnek tűnnének, illetve megnyernék az ellenzék számára azokat a szavazókat, akiknek Gyurcsány a kizáró ok a szavazásnál. Így segítenék az ellenzéki összefogást, amely az ő korábbi véleményük szerint Orbán leváltásának (ami ebben az értelmezési keretben a legfontosabb cél) elengedhetetlen feltétele. Elméletileg erkölcsi és politikai győztesek lehettek volna egy ilyen lépéssel. Gyakorlatilag természetesen nem így gondolkoztak (én sem így gondolom), de következetesnek semmiképpen nem nevezhető, hogy a demokrácia egyik intézményét bojkottálják, a másikat pedig nem.

Én nem tudom, hogy mi Gyurcsány Ferenc valódi célja még a politikában. Nem is igazán tartom lényeges kérdésnek. Lehet, hogy be akarja bizonyítani, hogy fel tud állni abból a lehetetlen helyzetből, amelybe 2006-ban kormányozta magát. Lehet, hogy a Fidesznek dolgozik (az biztos, hogy a Fidesz története során a legtöbbet Gyurcsánynak köszönheti). Lehet, hogy tényleg csak egy önfejű, nárcisztikus személyiség. De a szavazóinak fel kellene, hogy tűnjön kedvenc pártjuk következetlensége, és az egyre nyilvánvalóbb haszon, amit a Fidesznek jelent Gyurcsány jelenléte a politikában.

 

Lehetséges újabb népszavazás valahol az EU-kilépésről?

2017, ha csak valami csoda nem történik a következő két hónapban, nem lesz a "lázadás éve". Legalábbis 2016-hoz képest biztosan nem. Ne felejtsük el, hogy Orbán Viktor ezt a szókapcsolatot a Brexit-népszavazás, és Trump megválasztása után vetette fel - 2017-ben semmi, ezekhez hasonló jelentőségű esemény nem történt. Azonban a lázadás, szépen-lassacskán még megvalósulhat.

Nem az Egyesült Királyság a legeuroszkeptikusabb állam az EU-ban. Hanem Görögország. Ha Görögországban tartanának egy népszavazást a kilépésről, valószínűleg ők is kilépnének. Az Egyesült Királyságéhoz hasonló az EU tagság megítélése Franciaországban, Ausztriában, Csehországban és Olaszországban. Mi ezen a skálán kifejezetten EU-barát országnak számítunk. Milyen EU-barát ország az, amelyben a választók kétharmada EU-szkeptikus pártokat támogat... De ebből csak az következik, hogy a szkepszis mértéke a fentebb felsorolt országokban még nagyobb. Ha Nagy-Britanniában és Észak-Írországban nyerni tudott a "távozás", akkor ez a fentebbi országokban is megtörténhet. A politikai elit kétségkívül az Egyesült Királyságban volt a leginkább kételkedő, ez elég volt a kilépéshez. Mi lesz akkor, ha máshol is felvetik majd kampánytémaként a referendum lehetőségét?

Ausztriában és Csehországban most tartottak választást, egyesek szerint az itteni eredmények megmentették az orbáni "lázadás évét", azonban ez nem igaz, ezt az elfogultság mondatja velük. A menekültkvóták ügye fokozatosan sorvadt el, 2017 elejére közelítőleg halott volt, 2017 őszén az, hogy valaki kvótaellenes, nem éppen vall nagy lázadó szellemre. Ausztriában tényleg kormányra juthat a szélsőjobb, de a kilépés kérdése nem került elő. Csehországban pedig a magát Európa-pártinak tartó Andrej Babissal nem akar a többi (általában EU-barátabb) párt koalíciót kötniItt sem valószínű, hogy népszavazást akarnának tartani. Mindazonáltal a Macron-féle kétsebességes-EU terv még elbukhat ezeken a választásokon, nem biztos, hogy az új osztrák és cseh kormány a belső maghoz akarna majd tartozni, ha megvalósul egyáltalán ilyesmi (ez megérne egy külön posztot).

Olaszországban viszont még felvethetik a népszavazás lehetőségét. A megfelelő szöveg meg lehet hozzá: "mi csak megkérdeznénk az emberek véleményét, ez a demokrácia". Az olaszoknál most fogadtak el egy új választási törvényt, amelynek lényege, hogy szinte biztosan koalíciós kényszer alakul majd ki, ami szokatlan az olasz politikában. A nagy tömbök körülbelül annyira számítanak koalícióképesnek egymással, mint nálunk a Fidesz - Baloldal - Jobbik - LMP tömbök. Abszurd belegondolni is, hogy az Öt Csillag Mozgalom (M5S) megállapodást kössön a baloldal, vagy a jobboldal pártjaival, illetve a balosok és jobbosok egymással. Mégis, ha lesz majd koalíció, ahhoz jól jönne egy közös alap, például a kissé euroszkeptikus M5S és az euroszkeptikus Északi Liga között a kétely az európai intézményeket illetően. És egy ilyen referendum-ötlet akár el is nyerheti a társadalom többségének tetszését.

Nem állítom, hogy ez így fog történni. Csak arra akarok rámutatni, hogy az a felállás, amikor Cameron választást tudott nyerni a népszavazás ötletével, valójában bármikor megismétlődhet. Ha nem jövőre, Olaszországban, akkor lehet, hogy később, és máshol. És a referendumon már bármi történhet.