A marxizmus ismét összeállt az áldarwinizmussal (tehát a kedvtelés szerint félremagyarázható darwinizmusssal), nem először a történelem során (lsd. nemzetiszocializmus), és ismét egy zavaros kotyvalék lett belőle. A kapitalizmus (amelynek megvan a saját elméleti legitimációja, köszöni, és nem kér zavaros agymenésekből) keveredik az újfeudalizmussal, némi szocialisztikus mázzal leöntve, amikor létrehozzák korunk uralkodó ideológiáját, a korlátlan növekedését, amelyben világszerte mindig jól elpancsikoltak a hagyományos baloldali pártok is (innen a baloldal legitimációs válsága). Szeretnénk megindokolni, hogy mi is jó nekünk a végtelen növekedés teóriájában, és sikerrel járunk. Ma már nem merünk megkérdőjelezni olyan „alapigazságokat”, hogy a munka célja a létezés, azé pedig az önfenntartás (akár egy magas - de még mindig anyagi - szinten): az „egzisztencia” szóról, amelyre a kultúrtörténet során számos réteg rakódott, csak a „megélhetés”, azaz pénz jut az eszünkbe. Meg vagyunk róla győződve, hogy a fajfenntartásban is fontos szerepet játszik a pénz, hiszen az „ellenkező nem elvárja, hogy legyen pénzünk”, hogyan is ne, hiszen nyilvánvaló, hogy az evolúció így alakította őket: már a dinoszauruszok is fényes aranyérmekkel szaladgáltak a boltba. Dolgozzunk sokat azért is, hogy a gyereknek mindent meg tudjunk adni; csak el ne kényeztessünk, hogy egyszer majd ő is megtanuljon dolgozni (az ellentmondást kéretik észrevenni).

Az öreg Marx pedig forog a sírjában, hiszen épp az ellenfelei használják ki elméletét: a kapitalisták elmagyarázzák, hogy dolgozni kell a létezésért (értsd azt az „egzisztencia” szó hétköznapivá nyomorodott értelme szerint), hiszen „a lét meghatározza a tudatot” (Marx). Így addig nem érdemes gondolkozással, művészetekkel, stb… foglalatoskodni, amíg nincs meg az „egzisztencia”. Ja, hogy a megélhetés fogalma ország-, és egyénfüggő, és bizonyos országokban az évenként cserélendő autót is beleértik? Nem baj, addig ne foglalkozz magasabb szintű dolgokkal, amíg nincs BMW-d! A hagyományos nyugati baloldali pártok maguk is elfogadják ezeket az „alapigazságokat”: általában nagy megelégedéssel veszik tudomásul, ha munkabéremelést sikerül „kiharcolniuk” (miközben az a gazdasági növekedés folyamatából természetszerűleg következik), ritkábban küzdenek olyasmiért, mint a háromnapos hétvége, a több szabadság, alapjövedelem, vagy bármilyen olyan kedvezményért, amely ellenkezik a korlátlan növekedés dogmatikus követelményével.

Az újfeudalista Döbrögi pedig boldog lehet, mert végre együtt érző kapitalistának hazudhatja magát. Valójában jobbágyokat szeretne, akik függési viszonyban vannak tőle és a rendszertől, annak reklámjaiban, médiájában sulykolt életmódtól. Így viszont azt hazudhatja, hogy fontos számára alkalmazottainak megélhetése, jóléte, de ő is elhiszi, hogy a jólét csupán pénz kérdése és rendkívül büszke magára, amikor kifizeti a dolgozójának, hogy kötelezően bent tartotta túlórázni (vegyél magadnak belőle egy üveg portugiesert!)

Ha egyszer majd visszanézünk a korunkra, talán a korlátlan növekedés dogmáját alátámasztó, kapitalistának – szocialisztikusnak - darwinistának hazudott, valójában újfeudalista, materialista kotyvalékra fogunk úgy nézni, hogy „Vajon ezek ezt a sok marhaságot komolyan gondolták?” Hála Istennek, remélhetőleg ezzel még nem okoztunk annyi kárt az emberi nem számára, mint más, réges-régi szellemi torzszülöttekkel, pl. a rabszolgatartás megideologizálásával, vagy a nemzetiszocializmussal.